Vad Karácsony

Nehéz Karácsonynak ígérkezett az idei, tele fájdalommal, teherrel, hiánnyal. Hetek óta készült rá, mint mások is, csak ő a túlélésre, hogy kibírja. Tartotta is magát, egészen este hét óráig.
A szomszédok hívták át, és azon igyekeztek, valahogy felvidítsák, otthont adjanak magányos keserű szívének. Ezek a jószándékú emberek nem akarták őt egyedül hagyni, éppen Szentestén, hiszen éveken át végig követték mélyre szállásának minden stádiumát. Mindig keresték a vigasztaló szavakat, ahogy jöttek a gondok, a veszteségek, a betegségek, velük pedig kiborulás, mélység és még nagyobb mélység...
Finom vacsorát táláltak fel, de számára mégis keserű maradt. A fa csodálatosan tündökölt a kedves díszekkel, de számára csak sötétséget adott. Szomszédai kedvességgel és tapintattal fordultak felé, ennek ellenére végtelenül idegennek és elveszettnek élte meg az egészet. Valahogy mégis kibírta, mert annyi ereje maradt, hogy ezt az utolsó kapcsot az élethez ne verje le magáról, talán mert kapaszkodott kicsit még...
Aztán váratlanul felpattant, kevés szóval megköszönte a meghívást, és hazamenekült üres ünneptelen lakásába.
Nem sokáig maradhatott, a nagy kontraszt még jobban fullasztotta, az emlékek még erősebben vibráltak az agyában, félelmei és fájdalmai még inkább húzták a mélybe. Kabátot vett, kirohant, és csak futott az üres téli fekete utcákon. "Már hó sincs - zihálta - már semmi sincs..." Összeesésig rohant, majd térdre zuhant és irdatlan hangosan és hosszan artikulálatlanul ordítani kezdett. Úgy üvöltött, hogy majd szétszakadt a torka, sőt egész teste. Elvesztette minden idő- és térérzékét, és csak ömlött belőle a hang, abban pedig minden, ami felgyűlt lelkében évek alatt: amit kezdetben nagy önfegyelemmel igyekezett elfojtani, azután valahogy kezelni, végül pedig sodortatni vele, amerre viszi.
Aztán kifogyott belőle a hang, az erő, és elöntötték arcát csukott szemein áttörő könnyei. Maró fehér és szürke fények cikáztak bezárt szemének vetítővásznán, és csak zokogott sokáig-sokáig, minden hang nélkül...
Végül a könnyek is elfogytak, és úgy hallotta, mintha valaki egy dallamot dúdolna a közelében. Lassan feleszmélt, és fázni kezdett. Már nem sírt, mégis úgy érezte, hogy könnyek kúsznak végig az arcán, csak már jéghidegen. Ekkor ijedten döbbent rá, hogy az utcán van, és felnyitotta égő szemhéját. Hópelyhek csillogtak a lámpák fényében, a kabátján, és ezek folytak le forró arcbőrén is. Egy idősebb nő állt nem messze, és ő énekelt felé. Évek mérgező, lassan gyilkoló áradata után, végre átjárta valami életféle - kibogozhatatlan elegye a csodálkozásnak, gyermeki örömnek, szégyennek, megkönnyebbülésnek, fáradságnak és frissességnek. A fekete járdák egyre és egyre fehérebbek lettek.