VII. Emlékezet (1961.)

1.

Nem akart emlékezni. Élni akart. Csak élni. "Onnan" nem lehetett folytatni. Nem tudott hova visszanyúlni. Mindent elveszített - egymás után és gyorsan. Még az emlékei is elégtek a házban...

Ahogyan bandukolt a régi fasoron, egészen a kidöntött kapuig, azon gondolkozott, hogy valami egészen újba fog. Visszaléphetett volna a régibe, hisz lassan minden rendeződni látszott. Többen úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Pedig ő tudta, nemcsak az ország remegett bele az egymás után jövő borzalmakba, hanem életek, családok, s ami a legrosszabb: lelkek.

Az ő lelke. Egyedül maradt, bár sokan ajánlkoztak segítségül, előbújva rejtekeikből, visszajőve, vagy kijózanodva... Neki nem kellett senki. Aki kellett volna, már nem jöhetett. Hányinger, valami kiöblíthetetlen keserűség lerázhatatlanul kísérte - pedig már hónapok teltek el. Megrendült benne valami öröknek hitt biztonság, ismeret, békesség...

Csalódott. Legjobban önmagában - de mindenben. Emberekben, ideálokban, az Emberben... Leült az almafa alá. Visszapörgette az éveket, s minél messzebb repült, annál kevésbé emlékezett a múlt évre, annál inkább úgy remélte, ki lehet törölni majd, mintha újraírhatná sorsát. "Hol lehetett volna másképp dönteni, más merre indulni?"

Gyerek volt megint. Nagyapjára gondolt, aki a családi álláspont szerint: "őrült volt", és szinte ki sem mozdult a toronyszobából. Nyolc évesen elhatározta, hogy felmegy hozzá a kanyargó hosszú lépcsősoron. Öccse és ő, a gyerekek, nagyapjukat csak vasárnap láthatták, az ebédnél, meg nagyobb ünnepeken. Ilyenkor nem szólt, és a köszönésen kívül nekik sem szabadott szólni hozzá, nehogy "ingereljék bolond nagyatyjukat".

Amikor felért, kopogtatott. Nem szólt bentről senki. Ahogy visszagondolt erre, szinte most is, több mint harminc évvel később is, érezte a félelmes belső remegést, amit akkor...

Nem volt különösebben bátor gyerek sosem. Akkor mégis győzött félelmein, és benyitott. A homályban ott ült öregapja, szelíd arccal, mint aki nincs különösebben meglepve. Majd nyugodt hangon beljebb hívta: "Már vártalak, János".

Ahogy emlékezett most, még mélyebben ráérzett hajdan lelkes szabadságharcos nagyapja titkára. Nem volt az őrült. Nem, nem, egy cseppet sem. Csak nem tudta folytatni az életét az elveszett szabadságharc után. Nem tudott újra visszatérni az ősi birtokra, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi... "Már más vagyok, és minden más lett..." Fülébe csengett hirtelen ez a harmincéves mondat. Mintha nagyatyja mozdult volna most benne...

Az idősebb gróf Máriássy Pálnak soha nem lett "Ferenc Jóskává" a forradalom leverője, nem voltak magyarázatok, kapaszkodók, semmi, semmi feloldás, halottként élt, nem tudta folytatni. "A testem megúszta - a lelkem tört össze" - suttogta egyszer, nagyon mélyen János unokája szemébe nézve, mikor már nagyon meghitt kapcsolatban volt nagyapa és unokája.

Már akkoriban is érteni vélte nagyatyját - de most értette meg igazán. Majd tovább szőve az emlékezésből sarjadt tűnődését, arra gondolt, hogy bizony vannak dolgok, amiket csak akkor ért meg az ember, ha maga is átéli.

Gyerekkorában két helyre menekült el, ha gondolkozni akart. Az egyik a toronyszoba volt. Ha nagyapja látta, hogy magában akart lenni, nem zavarta, ketten ültek a Csendben. Az öreg ismerte a Csend titkát. Tudta, nem szabad megbontani, ha abba végre belépett az ember.

János másik csend-helye a két nagy akác közti öreg tölgy volt - egészen felnőtt koráig.

A torony leégett azon a szörnyű tavaszi éjjelen. Csak egy hely maradt neki a világban, ahol rendezhette a Csendben gondolatait: az a régi tölgy. Azt nem döntötte le a terror, azt észre sem vette, az megmaradt eredeti színeiben - nem festette vörösre sem a mindent felforgató őrület, sem a mindent porrá zúzó értelmetlen tűz, sem a kegyetlenkedések iszonyú vérfolyama...

Vonzotta most is régi menedéke - nem bírt ellenállni. Felmászott. Felnőtt tagjai már alig fértek el. Már majdnem feladta: beletörődve, hogy bármilyen messze menekül az Időben, nincs hol megkapaszkodni, nincs hova visszamenni, és onnan újrakezdeni. Aztán végül megkapaszkodva mégis felült.

2.

Gyermekként arról ábrándozott - tisztán érezte most is a gondolat ízét, illatát -, hogy hajós lesz. Nem kapitány, csak matróz... A legmerészebb pillanatokban pedig egy saját hajóról álmodozott.

Most is érezte magán apja szigorú pillantását. Ez volt egyedül, ami mindig áthatolt Csendje békéjén, és megrázva kizökkentette őt. Félt tőle. Mindig. Nagyon. Negyven évesen is rabolta békéjét. Sose bocsátotta meg Jánosnak a nagyapjával való mély, számára megfejthetetlen kapcsolatát, azt, ami neki sosem volt, ő elhitette magával, látva megrendülő apját, hogy az őrült. Így könnyebb volt.

Jánoson állt bosszút. Pétert, a kisebbik fiát, sikerült saját képére formálnia, az apjával nevették a toronyszobából jövő "bolond Jankót"...

Aztán egy másik emlék tűnt fel képzelete határán... Nem tudott elmélyülni a Csendben: egyre csak jöttek-jöttek elő lelke poros raktárából a régi dolgok... A beteg apjának képe, ahogy halálos ágyán rá se nézett Jánosra, csak Péterre... Aztán Péter lovasbalesetben összetört teste jutott eszébe... Majd anyja ködképe, valamikor három-négyéves korából, amikor még élt... Annak halálát nem élhette át, hisz kicsi volt, csak a hiány fájdalmára emlékezett. Apja és öccse halála már belehasított, átélte, de felemásan, hiszen annyira nem tartozott össze velük a lelke. Nagyatyja temetése azonban mérhetetlenül megviselte. Tizenöt éves ifjúként mérhetetlen magány tört rá egyetlen bizalmasa elvesztése után. Csak az a néhány, még élő hajdani harcostárs megrendülése simult össze János nagyon mély gyászával...

Mindezek a gondolatok igen felkavarták Jánost. Már végleg száműzve, kezdett lehúzódni a tölgyről, amikor eszébe jutott az a mosolygós kis fürtös lányka...

Ugyanígy ült a tölgyén búskomoran, a maga tizenkilenc évével, amikor elhaladt az a kocsi kissé távolabb, rajta a bámuló melegszemű lánykával, feloldva rettenetes, több éves lelki magányát... Vilma és János csak egy pillanatra néztek egymás szemébe akkor, ott, az öreg tölgynél, és tudták...

Vilma azon az éjjelen tizenkilencben ott égett a kastélyban, a kis Palival együtt... A dédapa után kapta a nevét, ő volt a harmadik Máriássy Pál... Elszorult a szíve... Hiába kapták el a gyújtogatókat, hiába végezték ki őket, János nem érzett semmiféle elégtételt.

A fájdalom mellett mégis átmelegítette annak az első nyári találkozásnak az emléke. Igen, magában hordja tovább nagyapját, Feleségét és kisfiát... Az emlékezés hatalom - állapította meg magában. Vajon ők most mit mondanának neki: merre tovább? Mit kezdjen megcsonkult életével ebben a megcsonkult, meggyalázott, megrendült, bolond hazában?

3.

Nincs hova menni. Egy toronyszoba sem. Egy értetlen család sem. Nincs egy kisunoka sem, aki hozzámerészkedne társul. Az újra megjuhászodott, talán kicsit érthetően is, köpönyegforgató szolganép már csak teher volt számára. Az igazi jó, hű szolgák, akik szinte barátaik, családtagjaik, sőt bizalmasaik uruknak, már apja idején elűzettek a háztól... "Ezek nem kellenek - akik tétlen nézték kenyéradójuk kastélya égését". Még ha azt hitték is, hogy az egész család távol van...

Mennyire fájt naivitása, hitt Vilmának, hogy a szolgáikat csak megtévesztette ez a földindulás, de "őket nem fogják bántani, kifosztani, hiszen mindig emberségesek voltak". Ugyan mit ér az emberség az embertelenségben?

Ő maga is hitte, majd letisztul minden, hogy jó ügy ez. A háború végi hangulat, remény-keresés őt is magával ragadta - amint sokakat, köztük nagy embereket is. Egy időre...

A porrá égett kastély, halottjai azonban hamar kijózanították. Aztán a fogság, a kegyetlenkedések, gúny, amit el kellett viselnie. Ez utóbbiak már nem fájtak, akkor már nem érzett semmit...

Nem maradt semmije. Semmi kapaszkodó, semmi, ami lelkesítené. Ahogy lehuppant a fáról, hirtelen megrázkódott. Lázasnak érezte magát. Elindult, nem tudta, hová... Csak ment...

4.

Kora este találtak rá. Valaki felismerte a szomszéd uradalomból. Sokáig aludt. Időnként, csak percekre kinyitott szemhéja alól minden érzelem, gondolat nélkül konstatálta, hogy tető alatt van, egy valaha szebb napokat látott szobában. Sem ereje, sem kedve nem volt az ébrenléthez.

Napok teltek így el...

Egyszer aztán felkelt, és elment. Csak egy cseléd vette észre távozását, de nem mert, nem tudott szólni.

Nem akart megőrülni. Sem őrültnek látszani, mint nagyapja.

A Remény Földjére ment - maga mögött hagyva emlékeit, hitét, egy össze-vissza sodródó országot, benne a földet, mely enni adott neki, apjának, nagyapjának, őseinek. Romok, sírok, tévedések maradtak utána. Csak azt a egy tölgyet sajnálta...

Senkije sem volt, de ez ott, az óceánon túl fel sem tűnt, sokan érkeztek így. Vagyonával nem sokat törődött - egyszerűen otthagyta. Nem érdekelte. Annyit vitt, hogy ne kelljen utcán lennie, kis lakásban húzta meg magát a kikötőhöz közel. Nem kereste senki társaságát. Nem kérdezte senki. Ő önmagát sem.

Dolgozott. Azt, ami épp adódott. Nem válogatott. Nem sokat költött. Így teltek el évek...

Aztán huszonhétben vett egy hajót. Nem nagyot. A "Vilma" nevű hajó matróza, kormányosa és kapitánya szinte láthatatlan maradt még évekig...

Végül eljött az idő, amikor váratlanul elég lett a Magányból, s mint a nő, aki kihordta gyermekét, kilenc évvel Amerikába érkezése után, hirtelen keresni kezdte a társaságot.

Fájdalmas múltja távoli, mesélhető történet lett.

Eldőlt az élete: nem őrült bele. Ugyan nem akart felépíteni semmit, illeszkedni is csak mint egy idegen az idegenben, semleges földön, amihez nem köti semmi. Sem múlt, sem semmi váradalom.

A hajózás gyógyította. Mintha mindig csak el-hajózott volna, egyre messzebb. Csak a hajó neve maradt az egyetlen kapcsolópont a fájó múlttal...

A "Hajós" - csak így hívták őt azok az "ottaniak", akik történetét szívesen hallgatták, de nem értették. Egy távoli, zavaros nép különös hajósa lassan eltűnt a tömegben...