VIII. Zavartanul (1919.)

1.

Ötödik gyermeküket tartották kezükben. Hálás szívvel suttogták felváltva, diákosan mosolyogva: "lány, fiú, lány, fiú...és lány"! Sándor jámbor arcának nagy barna szemei sokáig simogatták a pólyába rejtező kicsi Adélt. Ő pedig nézte, fürkészte férjét - ezt a hűséges, gyengéd, sok terhet hordozó drága embert. Nemes szép okos fejét, finom mozdulatait, őszülő haját...Barátnői mindig így fogadták: "a boldog Kékessyné", és az értelmező helyén teljes ódák, melyek férjét, nem kevés irigységgel, dicsérték, méltatták. Ida is tudta, nincs senkinek jobb férje, mint neki... Ezért fájt úgy ez a jelenet. Most sem értette, mi történt az elmúlt két évben.

Mindig valamire vagy valakire fogta. Már túl volt rajta, hét hónap telt el. Bár Ferenccel mindig búcsúztak egymástól, de mikor biztos lett benne, hogy gyermeke fogant, volt ereje végleg nemet mondani. Mindig tudta, akkor is, mikor Ferencet ölelte, hogy ő, egész lelke, egész világa férjéhez tartozik. Hálásan nézte a kisbabáját, Adélt, tudta, vége a mélységnek.

Az illatok, a képek, a szavak azonban nem könnyen tűnnek el a lélekből. Újra meg újra jönnek és körbefonnak. A maga fájdalma, és a seb, amit ő ütött a tüzes-verses ifjú lelkébe - folyamatosan bántotta, megmérgezte legszebb pillanatait. Ezt is, amikor meghitten, igazán ott voltak együtt oly sok év után, felfrissült szerelemben. Boldog volt Ida, mégis rágta őt az a megmagyarázhatatlan, mocskos-szép időszak. Nem tudott lelkiismeret furdalás nélkül gyermekeire és férjére nézni. Hányszor akart menekülni, meghalni a kilátástalannak tűnő rabságból.

2.

Ahogy kezet csókolt és kiment férje, magára maradt. A kézcsókra hirtelen mindent egyben látott, képek kúsztak köré, és lassan sorba rendeződve, megrohanták egész lényét: egy másik kézcsók jutott eszébe... Mennyire nem gondolta volna magáról, hogy vele mindaz megtörténhet, amibe majdnem beletört egész lelke, családja.

Milyen boldogan mondott igent kilencszáztízben, amikor komor, tekintélyes apja behívta őt sötét dolgozószobájába, és ott állt az ő szelídarcú, kedves Sándora, mint egy híd a menekülő számára.

Aztán, ahogy teltek az évek, születtek a gyerekek, férje gyorsan emelkedett a ranglétrán, jöttek az utazások, nagy beszélgetések, meghívások, sok-sok emlék, most is, akkor is azt dalolták: jó élni, minden a helyén van.

Az első évek zavartalansága után még egy ideig megvédték kis világukat a háború nyomasztó valóságától, de aztán egyre nehezebben tudták kizárni azt, ami odakint van. Idát lefoglalták a sorba jövő gyerekek, az otthon vigyázása; férjét - végül nem vitték el a frontra - mindinkább beszippantotta a helyi politika. Szinte egész napját, reggeltől-estig a városházán vagy más hivatalokban töltötte. Ida pedig, maradék idejében, egyetlen szenvedélyének, a versolvasásnak hódolt. Adyt megvetette, nem értette - de valahogy mindig érdekelte. Olvasta, majd undorral fordult el... Mindaddig, amíg fel nem fedezte magában, ahogy Ferenccel nevezték, az "őrült-szép-sötét játékot". Akkor már az Ady-Ida szójáték nem zavarta...

Most, emlékezve, szinte ott játszódott le újra lelkében másodpercek alatt az a jelenet, ahonnan minden indult... Megjelent előtte Andor bácsi, lénye lassan beállt a helyére, ebben a nagy albumban, amit most elméje lapozott fel előtte.

A fővárosból érkező nagybátyja látogatását Ida mindig várta, gyerekkora óta. Ez a furcsa öreg szeretette meg vele a verseket. Andor bácsi maga is írt, s ha lelkesen meghallgatta ezeket Ida, jutalomból egy-két "más költő" friss versét is felolvasta neki. Mivel a kávéházakban körülöttük forgott, kevéske titkos hírrel, történéssel, saját megfigyeléssel fűszerezte előadását. Mindig emlegette Babitsnak az ő verseit méltató, bíztató levelét. Rendszerint így fejezte be: "nagy korban élünk, édes húgocskám, bizony, nagy korban!"

Így jutott el lelkében ennek emlék-kötegnek a középpontjáig: amikor Andor bácsi reménnyel teli felfedezettjét elvitte hozzá egy vizitre. Szinte most is érezte, ahogyan az kezet csókolt búcsúzáskor... Igen, ez volt az első "őrült-szép-sötét" pillanatuk. A közös emlékek, titkos találkák, vad ölelések, őrületig fokozott csókok, versváltásaik, a tiltott gyümölcs izgalma mind átjárták - de mindehhez most is odatapadt a mindig jelenlévő szégyen, félelem, bánat, hányinger is.

Mindig bánták, mindig búcsúztak, mindig utoljára találkoztak, és mégis mindig tudták, hogy folytatják. Felemésztette őket, mégis akarták. Olyat hozott ki Ferencből, ami bámulatos magasságokba emelte a fiút, a versei elkezdtek élni. Felszabadult érzések, s az önmegértés kitáguló tapasztalása, és persze a forró női test vágyakozó kipárolgása mind-mind Idához kötötte ennek a még romlatlan, naiv költőnek a szívét. Ida mindeközben tisztában volt önzésével, hiányaival, menekülésével.

Igen, ő folyton menekült. Azt is világosan látta, hogy manipulálja, minden nőiességét bevetve, ezt a fiút. Később már észrevette, Ferenc is manipulálja őt, hiszen egyre jobban feltárulkozva, egyre jobban ismerte és birtokolta őt. Belement a játékba, élvezte is, de néha fullasztotta a fiatal költő mindent elsöprő, mindent felborító, már-már görcsös, rajongó, vak és vakmerő, szinte beteges, sokszor követelőző rajongása - mely szemében egyszerre tűnt megrendítő, tiszta szép szerelemnek, és ugyanakkor mocskos, önző, buta szenvedélynek. Hiába. Most is szinte érezte a gyomrában azt a nyugtalan remegését a vágyakozásnak és a menekülésnek.

Birtokolták egymást, mint egy meghódított földet. Játszottak egymással, mint a gyerekek, vagy mint színészek szinte folyton ismételve egy közös forgatókönyv szerint A játék ment, nem tudott kiszállni, hát sodródott, sőt maga gerjesztette a sodrást...

Ferencnek nem volt kockázat. Nevét még nem sokan ismerték, se felesége, se gyermekei nem voltak. Szülei már nem éltek, nem kellett elszámolnia senkinek.

Fiatal költőként előtte állt még az élet. Ida, akkor négy gyerekkel, társadalmi megbecsültségével, szép házassággal mindent elveszíthetett. Mégis mindig fokozták, rátettek egy lapáttal, bolondul, elveszve...

3.

Ferenccel való megismerkedésük után néhány hónappal aztán minden megváltozott. Sándort lefoglalták az új helyzetben keletkezett védekezés, tervezések, harcok. Ida leginkább levelezett Ferenccel titokban. Megtörtént, hogy naponta kétszer is levelet váltottak, a maguk izgalmas, kifejlesztett módján... Emellett egyre többet olvasott Adyt, Kosztolányit - s ráérzett a regények jó ízére is. Önmagát, sőt Ferenccel való szerelmét is egy regénynek képzelte, mintha nem is vele történne - néha így élte meg. Mint, aki majd becsukja a könyvet, és folytatja az életét.

Aztán egyre teltek a hónapok, egyre kevésbé tagadhatta: ez a kőkemény valóság, aminek súlya van, s következményei lesznek. A helyzet egyre rosszabbra fordult. Abban a tizenkilences tavaszi őrületben üldözött ellenséggé vált Kékessy Sándor fajtája, ő is mindenfele bujkált. A kisvárosban mindenki félt. Felborult a régi rend. A korábban megbecsült, szeretett tisztviselő úr féltette az övéit, ezért családját titokban egy rokonhoz, egy kisfaluba szállásolta be.

Eközben Ferenc, mint a gondoskodó Andor bácsi követe, vitt ezt-azt, ilyen-olyan küldeményeket Idának és a kicsiknek. Ennek ürügyén találkoztak, s ha sietve is, de kettesben lehettek. Ölelkezésük közepette arról álmodoztak, hogy bárcsak végre zavartalanul egy napot együtt tölthetnének...

Dúlt a terror. Sokan hittek benne, a kávéházi művészek egy része is, így hát Andor bácsi is beállt, éltette a vörös világot. Minden hírt, ami a rémségekről szólt, kimagyarázott, beillesztette egy sajátos vörös "mitológiába". Az átmenet nehézségeinek tudott be minden rettenetet, ostoba intézkedést. Egyre több szerepet vállalt a fővárosban és Idáék kisvárosában is...

Ida férjét csak időnként látta. Furcsamód örült mindig, ha az éj leple alatt meglátogatta őket. Szerette, ölelte - őszintén, sőt szerelmesen, amit maga sem értett egészen, de valahogy ez az ölelés otthonosság-érzetet keltett benne. Ilyenkor el is halványult lelkében az ő Ference. Minden olyannak tűnt, mint régen, úgy helyén voltak a dolgok, akkor is, ha bujkálni kellett távol tágas otthonuktól. "Lehet az ember kettőbe szerelmes?" - kérdezgette magát, amikor megint férje sokáig távol volt, és az ő ifjú hódolója újra jött, és vadul ölelték egymást, játszva tovább újra és újra sötét-szép játékukat.

A mélypont most is durván nyakába vágott, mintha a tarkóját szorongatná: dührohamot kapott, amikor Ferenc hozta a hírt, hogy férjét elfogták, és ki fogják végezni. A nyári szellős éjszaka hirtelen viharrá fordult, és szinte ezzel párhuzamosan Ida elkezdte őrjöngve fojtogatni Ferenc nyakát. Akkor, azon az éjjelen lelke legközepe le akart számolni az őt emésztő kettősséggel, szégyennel, fájdalommal. Sem megfojtani, sem elűzni nem sikerült Ferencet - csak Kun Béla távozott viharosan az országból nem sokkal később.

Még sok szakítás, sok búcsú volt előttük, sok újabb mélypont és seb. Ugyanakkor végérvényesen tudták már: szerelmük halálra van ítélve, sőt már haldoklik, ki fog múlni. Azonban, mint egy meglőtt vadállat, keservesen küzd, nagyokat rúg, mar még, ők is ennek a keserűségében éltek... Szenvedtek. Iszonyatosan. A játék végleg rossz ízt kapott. Sőt már csak az a keserű íz maradt.

Ida szánta a kis költőjét. Olvasta az újságban szenvedő verseit, fájt neki, sajnálta őt is, magát is, magukat is - de igyekezett megkeményíteni magát. Csak Sándorra figyelt, aki megúszta végül a kivégzést, éppen csak, és a családjának akart élni. Kevesebbet dolgozott, újra lobogott szerelmük.

A jó öreg bevörösödő, naiv Andor bácsit azonban kivégezték a rendteremtők. Idát ez nagyon megviselte, alig bírta elfogadni az elfogadhatatlant. Haragudott. Sírt. Férje megértően állt ebben mellette. Okoskodás nélkül, türelemmel, és öleléssel. Ez sokat jelentett Idának, sőt, talán ezen fordult meg minden benne, úgy érezte.

Közvetítő híján nem folytatódhatott volna tovább Ida és Ferenc sötét-szép játéka. Mégis pár hét után egy váratlan döntés újra nehezítette a lezárást. Az ismét magas funkcióba került Kékessy Sándor maga mellé vette közvetlen munkatársául a pártfogó nélkül maradt Ferencet - akit talán legmélyebben megrohant a gyász, Andor bácsi képtelen, karikatúraszerű tragédiája. Így gyakran vendégül kellett látni "volt szeretőjét". Igen, kiábrándító címke volt, de ki tudta mondani önmagának, fájva, szégyenkezve, félve, kijózanodva, minden önsajnálat és nosztalgiázás útját elzárva.

4.

Adélkára nézett most. A képzeletbeli képes albumot becsukta felzaklatott szíve. Odakinn kezdett helyreállni a rend. Kormányok váltották egymást, de úgy tűnt, valahogy mégis rendeződik minden ebben a meggyötört országban.

Gyermekei sorsára gondolt, mosolyogni kezdett: "nekik talán jobb lesz..., ilyen borzalom nem lesz még egyszer..." Sokat szenvedett, küzdő férjére gondolt: "ami maradt belőlem, azt egészen neki akarom adni". Rögtön, ebben a pillanatban mégis valami bánat-féle kezdett csepegni tudatában. Vérzett. Valami levált belőle, ami visszaragaszthatatlan... Furcsamód hirtelen rászakadt minden, ami odakint történt, miközben szinte csak belső viharaival foglalkozott már hosszú ideje, s minden csak kerete, díszlete volt ennek: egyszerre ráeszmélt, mi történt körülöttük. Az utcán tengődő koldusok látványa, a megcsonkított ország felfoghatatlan gyásza most váratlanul és iszonyú fájdalomként telepedett rá: "mi minden odalett a nagy káoszban". Kifosztott, megcsúfolt, megcsalt ország vette körbe. Mélyen átélte.

Kifejezhetetlen egységbe olvadt a Kint és Bent. A veszteség, a gyász fojtogatta most Idát. Újra befele figyelt. Odalett naivsága, tisztasága, fedhetetlensége, mindaz az undor, ami közte és Ady hajdani asszonya között állt.

Ferenc verssorai még gyakran felzaklatták. Megzavarták, néha még kívánta is hallani, olvasni - de már ura volt vágyainak. Most tudta: ő anya. Ez a helye. Itt van biztonságban, ez a dolga, ezt szereti élni, s ez nem fér össze azzal, hogy szeretője legyen. Elfáradt. Nem tudott, nem akart kettős életet élni. Választott.

Ferencet viszont igen féltette: "Vajon képes lesz e kigyógyulni érzékeny lelke? Lesz-e, amikor nem a bánat és a vád, a harag és a magány árad majd költeményeiből?" Sokat gondolt rá - de csak röviden, sóhajtásokra, úgy valamiféle anyai aggodalommal. Tudta, hogy neki ott van Sándor, a gyerekek, az anyaság... Ferenc pedig egyedül van, nincs, akinek kitárja szeretetre, szerelemre szomjúhozó táguló lelkét. Attól a pillanattól is félt, hogy egyszer mégis lesz hajdani költőjének valakije, vagy hogy lesz, aki többet adhat, mint ő adhatott, mert tisztán és szabadon adhatja. Egyszerre vágyta és rettegte ezt a napot.

Mégis helyén volt most a szíve, az élete, és akarta azt, ami van, örült visszanyert szabadságának. Zavartalanul azonban nem tudott többé élni: lelke legmélyén hatalmas súlyként nehezedett rá, hogy ami megtörtént, nem törölhető ki...