X. Menedék (1943.)

Nagyot fordult a sorsuk.

Eddig rejtőzködtek, most pedig mosolygós, kedves arcok préselték őket szeretetükkel a figyelem középpontjába. Roger jól bírta, folyamatosan beszélt, az átélt rettenetet regénnyé, hősiességé rajzolata át ez a rögtönzött közönség és benne ők ketten, a Túlélők.

Guy nehezebben tűrte. Feje még mindig tarnak tűnt, pedig már elkezdett valami jelzésszerű hajféle, mint az újrainduló élet jele, megjelenni rajta. Szégyellte... Szégyellte sorsát, nyomorát, önmagát. Száraz és sovány lélekkel ült a nyári melegtől fűtött vasúti kocsiban. "Szárazon és soványan, akár a nevem: Guy" - gondolta, vagy csak érezte a lelkében, vagy talán csak a fülében dobolta ezt keserű szíve... Bántotta, hogy most örülnie kellene, hiszen megmenekültek a németek karmaiból, túlélték az ötszáz kilométeres gyaloglást, és az elsőre kissé félelmetesnek tűnő csendőrök is megjámborultak az őrszobai kihallgatás után...

Mégis mérhetetlen bánat burkolta be alig mozduló lelkét - és csak hazagondolt... Szülővároskája utcácskái, templomtornya, a pékség illata, a főtér kövezete, anyja konyhájának illata...; sokféle régi emlék vette körbe. Aztán jött szigorú tanítója bozontos szemöldökével, szinte szeme előtt látta testvéreit (most belehasított, hogy mióta nem tud róluk semmit), és érezte újra a kis Isabelle bőrének illatát.

Meglepte őt ez a hirtelen támadt felvonulása emlékeinek - mindeddig távol tudta tartani őket, hiszen tudta, nem éli túl a fogságot, a szökést, az éhséget... Ahogy ez a szó a nyelvéhez ért, hirtelen rájött, mi szakította át az emlékeket eltorlaszoló, napról-napra épített barikádját: az a nagy, friss cipó, amit az a magyar parasztasszony a kezükbe nyomott a kihallgatás után..., igen, az evés, és az idegen ízű szalonna hozzá... Finom, de idegen... Ez a szó váltotta most fel az "éhséget": "idegen".

Most, hogy jóemberek közt voltak, hogy emberséget tapasztaltak, nem várt segítség ölelte körbe őket - igen, most áradt be jól védett lelkébe az otthon utáni vágyakozás...

Ezek az arcok idegenek. Más nép, más faj. A város, Budapest, ahova tartanak, idegen cél, nem az otthonuk. Hiába hallották a megnyugtató mondatokat már korábban, a táborban is, aztán a csendőröktől, vagy itt a vonaton, hogy ebben az országban jó helyük lesz, itt mindenkit befogadnak - nem segített. Sőt...

Gyerekkora jutott eszébe megint: amikor anyja elment napokra, és azzal vigasztalta őt nővére, hogy Juliette néni vigyáz majd rájuk, de neki ez nem volt vigasz, hiába tudta, hogy ez az idős asszony a rokonság leghumorosabb, legkedvesebb, és nem utolsó sorban, legfinomabb süteményeket készítő kiválósága - mégiscsak idegen, aki nem pótolja anyját, sőt kedvességével még csak jobban elmélyíti a Valódi hiányát...

Így volt Magyarországgal is. Hallotta ő, hogy lengyelek és franciák, miként találnak itt otthonra, milyen jó elbánást kapnak. Mesélte valaki, hogy a menekült lengyel katonák zsoldot is kapnak. Azt is hallotta, hogy franciák a Balaton nevű tó körül szállodai szobákban laknak, és hogy sokak számára munkát és a magyar béreknek megfelelő fizetést adnak. Mindezek a hírek most nem lelkesítették, pedig nagy reménnyel éppen ezekért szöktek és keltek útra Magyarország felé Roger-val. Halálosan fáradt volt.

2.

Rawa Ruska, a büntetőtábor már messze mögöttük volt. Biztonságban voltak. Nem adták ki őket a németeknek. Ahogy begördült a vonat a patinás pályaudvarra, Roger otthonosan mozgott a díszletek között. Mindenkitől elbúcsúzott, mint egy színész a művészbejáróban..., pedig csak Túlélők voltak.

"Nagy dolog ez, Guy!" - paskolta meg hátát bajtársa. Utoljára így akkor nézett rá, elnyúló, bíztató mosollyal, amikor Németországban hadifogságba estek. Akkor sokat jelentett neki ez a tekintet. Roger csillogó szemei a Reményt jelentették. Humora, ereje egy nagy lázadó felkiáltó jel volt a büdös nagy pont helyén, azt jelentette, hogy még nincs vége!

A szökés terve, a bátorság, a kockáztatás is Roger-tól jött - Guy csak hozzácsapódott. Tudta, ebből az emberből Élet fakad. Ahogy körültekerte Guy-t szoknya gyanánt a pokróccal, és kopasz fejére kendőt tett, nem hitte volna, hogy így át lehet gyalogolni ötszáz kilométert - de Roger ötletei mindig bejöttek.

Ahogy búcsúzkodtak, egyszerre arra eszmélt fel gondolataiból, hogy egy nő karolja át, és finoman szájon csókolja. "Charlotte" - szaladt ki megérintett száraz száján. "Nem, nem, Éva... Éva vagyok, te kis csendes francia" - hangzott az idegen nyelven. "Je suis Éva" - fordított a hirtelen odatoppant francia tanár, aki eddig is segítette a rögtönzött előadásukat, beszélgetésüket a vonaton, pontosabban Roger-ét.

Guy nem tudott megszólalni, csak zavartan biccentett... Az egyre távolodó nőalak után nézett. A haj, az alak egész más volt, de az érzés... Charlotte, ő érintette újra. Azt mondta ennek a csodálatos lénynek, amikor elhagyta őt - úgy öt éve is van már -, hogy "te leszel utolsó szavam, téged lát majd utoljára is lehunyódó szemem, nem felejtelek..." Ezt is eltemette magába, és most Éva csókja ezt is felszakította... Sohasem volt még ennyire magányos.

"Most majd büszkén meséli a barátnőinek, hogy megcsókolta egy francia!" - tolmácsolta, kissé magyarázólag is, a nő különös tettét a tanár úr.

"Na, ismerkedünk, bajtárs...?" - bökte oldalba Roger. Guy ekkor megfordult, és visszaszállt a már üres vonatra..., és csak várt, várt..., maga sem tudta már, mire... Megállt az idő egy vonat ülésén. Ott ült egy elgyötört idegen 1942 budapesti nyarának ölelésében. Várt Charlotte-ra, csodára, a Reményre, a kis Isabelle illatára, egy kis levegőre, anyjára...? Tiszta ruhára vagy egy más korra...

3.

"Magyarok! Tudnotok kell, mily nagyon szeretnek benneteket azok, akiket ti oly nagylelkűen befogadtatok! Tudnotok kell azt is, hogy mindig számíthattok mélységes hálájukra és őszinte barátságukra!" (Marcel Feltier)