XI. Aláírás (1990.)

Behúzott nyakkal ment tovább. Ő már többé nem ír alá semmit...

A februári csípős hideget arcába fújta a Marx téri képtelenül nyitott aluljáró. Felnézett. Felette magasodott a büszke nagy üveges áruház, majd a körbefutó óra. "Ezek itt népfelkeléseznek..." - morogta ősz-sárga bajsza alatt - "meg akarják védeni ezt a tokás áruló hólyagot...de ugyan kitől...? Itt már mindent lehet..."

Keserű mosoly futott át az arcán. Napok óta érlelte magában a döntést. Csak egy emberben bízott. Ez a régi harcostárs várta ott a körbefutó óra alatt. Kezet fogtak. Mindketten alig észrevehetően körbenéztek. A megszokás... A szakma... Aztán elröhögték magukat: "ugyan minek, már nem számít..." Gerla belenézett a szemébe, egy kihallgatótiszt szigorát mímelve: "No, aláírta? Halljuk!" Majd hozzábökte: "marhák". Cinkosan összenéztek, aztán indultak is.

A Jókai utca régi titkos helyük volt. Gerla öreg csoszogós anyja hozta is már a spájzból a szokásos pálinkát, szinte szertartásosan. A hideg konyha Manci nénivel teljesen harmóniában volt. Ő nem volt az a szívélyes öreg néni. Sőt, ez a kemény ráncos asszony néha kifejezetten szívtelennek tűnt.

A kék hokedlik évtizedek óta ugyanott álltak, s ők is mindig ugyanoda ültek, aztán várták azt az egyszerű, szinte igénytelen, mégis valahogy egészen egyedi, finom laza tojásrántotta elkészültét. Ez volt az ő gyengédsége - minden kísérő szó nélkül, "sallangmentesen".

Aztán jött a legfontosabb mozdulat: megforgatta Manci néni az aranyszínű daráló lifegő tekerőkarját, hogy majd a nagy varázslat bekövetkezzen, és a kis fiókjából előbukkanjon a frissen őrölt feketebors, és együtt kerüljön rá a tojásra a pirospaprikával a rettenetes, sokat látott, színes pléh tányérokon.

Azonban ma megtörtént, ami még soha: a varázslatos fióknyitás előtt letört a tekerőkar... Megdermedt a két barát, egymásra néztek. Döbbent csend kísérte ezt a váratlan esetet, majd Nyitrai szólalt meg halkan, kifejezéstelen hangon: "Csakugyan vége tért egy korszak...végleg..."

Manci néni mentegetőzött, értetlenkedett, és elsimításként töltött még pálinkát - ami még sosem fordult elő. Nagyon smucig volt. Erre oldódott a csend, és kis felszínes csevegés közepett hozzáláttak a rántottának.

Így voltak együtt a háború után is - még egész tizenévesen. Aztán negyvenkilencben, mielőtt Gerlát bevitték. Emlékezetes találkozást hozott ötvenhárom, amikor hazajött. Ugyanígy könyököltek ezen az asztalon, még mindig értetlenül, keserűen, röhögve minden döbbenetes fordulat idején - így ötvenhat októberében is, meg november negyedikén, aztán ötvenhét május elsején...; később pedig csak úgy, szinte majd' minden héten...

Sosem beszélték meg az eseményeket, nem kérdezték, nem ítélgették egymást. Csak beszélgettek - de a sorok közt értették egymást, követték egymás életét, gondolatait, érzéseit. Munkájuk titkos volt, csak kevés szó eshetett róla. Elvekről, nagy gondolatokról, társadalmi kérdésekről és más hasonlóról pedig már nem beszéltek régóta... Maradt a foci, a nők és persze leginkább a gyerekkor.

Most azonban már valahogy a találkozás pillanatától más volt minden. Nem a daráló tekerőjével kezdődött... Nyitrai így szólt egyszerre: "Mit szól ehhez Manci néni?" A megszólított zavarában megrándította valaha jól párnázott, mára csontos vállait - hisz őt még sosem kérdezték a világ dolgairól a "fiúk" -, és így felelt: "Hát, én nem értem... Csirkefogók ezek..." De hogy kik, azt már nem mondta...

"Te még írsz?" - kérdezte Gerla. Vállát felhúzva, kis szünet után felelt Nyitrai: "Írok. Persze. Te is látod, minden működik még. Csak már odafenn nem tudják követni... Minden változik napról-napra. De befejezem, ez így bohóckodás. Eldöntöttem. És te? Van munkátok nektek is, mi?"

Gerla bólintott. "Darálunk... Selejtezünk. Seperjük az utat, eltüntetve lábnyomainkat... Ja..., hát így. Jobb, ha nem hagyunk semmit ezeknek a feltörekvő igazságbajnokoknak!"

A rántottát bor követte - szokás szerint -, a szavakat csönd.

A kotyogós kávéfőző kattogott bele a hallgatásukba. Kávé, cigi, ablaknyitás. Ez volt a szertartásos sorrend most is. Manci néni már bent volt, üvöltette a híradót. Kihallatszott minden szó...

Másnap Nyitrai kiment a "Temetőbe". Visszagondolt a meghitt órákra, amikor apja maga mellé hívta, és tanította, verset olvasott neki, vagy ahogy néhány szóval elboldogulva, kettesben kirándultak a budai hegyekben.

Nagyapja még nagyobb hatással volt rá. Előtte volt, ahogy szépen álló sűrű bajsza alól a nagy Eszméről beszélt neki: ami bár nem látszik még, de győzni fog. Az öreg olyan erősen megnyomta mindig, hogy "kommün", vagy azt, hogy "lesz még itt kommün". Nagyanyja ilyenkor mindig csitította.

A nagymama, az Asszony (nagybetűvel!): aki Ünnepet tudott rendezni. Aki leültetett mindenkit egy asztalhoz. Ő még ismerte a hagyományokat, hiszen az ő nagyatyja rabbi volt.

Anyja arca is előtte volt, aki minden ilyen ünnep-próbálkozáson fintorgott. Nem volt "közülünk való", ahogy ezt Nagyapa mindig odavetette fiának, szemrehányásul házassága miatt.

Most mégis itt vannak a sírban együtt mind... Igen, anyja modern nő volt, szép és okos, és gyűlölte a múltba révedést. "Kapnék most is tőle egy maflást..." - ezt suttogva próbált visszaérkezni a múltból a jelenbe Nyitrai. "De minek? Mit hoz a holnap? Minden összedől lassan."

Ő nem szőtt terveket, mint sokan mások, akik mentették magukat, biztosítva a túlélést, vagy éppen hirtelen mást kezdtek el mondani, mint eddig. Nem is félt, ahogy sok ismerős, munkatárs.

Nézte ebben a különös temetőben ősei "sírköveit", a hullámokat mereven, a koszos kövön ülve, hallgatta a Duna ritmusát. Mert a Duna volt az ő egyetlen temetője. Itt végezték az övéi mind... Ő csak ide járhatott ki. Virágot sosem vitt... Minek is?

Hívta őt is a hullámsír... Nem volt, aki itt tartsa... Aki fontos volt, fontos maradt, mind ott van már benn, csaknem negyvenöt éve...

"Vajon hányan teszik meg?" - vágott agyába a kérdés. Az Öreg megúszta, bár csúnyán ment el; szétesett, mint a rendszer. Az elmúlt évtizedekben még sokan illúziók között meneteltek magabiztos, öntudatos léptekkel a sírba. Azok is megúszták... Nem kellett ezt látniuk! "Bár ki tudja, elhitték-e, hogy megmarad minden, ahogy megépült!" Erőt vett rajta valami cinizmus-féle, vagy irónia, vagy miafene... Ezen aztán tényleg meglepődött.

Így nem lehet öngyilkos az ember. Röhögő görcse támadt...

Majd elcsendesedve azt érezte: ezt nem lehet folytatni sehogy sem. Minden hazugság lenne vagy méltatlan drámázás. Itt egyszerűen be kellene fejezni minden zárás nélkül a történetet.

Utóhang vagy utószó? Szigorúan titkos. Pontosabban: szigorúan tilos.