XIV. Film (1939.)

Újraolvasta a regényt, így benne élt már napok óta. Nyitott szemmel járt, kereste a belvárosban, a szegény munkások között, és lent, szülőfalujában is azokat a karaktereket, körülményeket, díszleteket, akikről, amikről olvasott. "Hitelesnek lenni" - mondogatta magában újra és újra. Meg akarta mutatni, hogy lehet másképp is, lehet mélyebben és komolyabban...

Alig bírt aludni. Nagy vállalkozásában, ebben a mindenét betöltő kihívásban az egyetlen támaszt, igazi tájékozódási pontot újdonsült férje jelenthette volna számára, de amióta összeházasodtak, alig beszéltek könyvekről, művészetről és a szerepeiről.

Sosem mondta ki férje, de ő lelke mélyén sejteni vélte: a filmvászonra kerülése zavarta Ottót, aki színházi szerepeiben rengetegszer megnézte, segítette, sőt együtt, beszélgetve alakították az eljátszandó karaktereket.

Mindenki felfigyelt az "új Fenyvesi Fannira". Látszott, hogy egészen másképp játszik, egyre inkább elszakadt pályatársai játékstílusától - és ezt a hozzá közelállók egyöntetűen komoly és elismert vőlegénye hatásának tudták be. Somorjay Ottó hihetetlen nagy hatást tett rá, ahogy hirtelen berobbant életébe: "Mélyebbről játsszon, merítsen önmagából, van miből, kérem, higgye el!"

Ez a mondat kettős csodát indított el Fanniban.

Az egyik, hogy hallgatott erre a tanácsra, és tényleg valami új kezdődött el. Egészen komolyan vette, hogy ő színművésznő - azaz nemcsak egy bájos, hódító nő, nemcsak színész, hanem művész is! "Színművész vagyok" - mondogatta boldogan, amikor bemutatkozott valakinek. Nem kísérte ezt semmiféle gőg, póz, dicsőségvágy - ezt szíve öröméből, tisztán mondta.

Rövid idő alatt érdekes és felkapott személyiséggé vált a színházban, az újságok lapjain, fogadásokon. Valami kedves, romlatlan tisztaság sugárzott szeméből, természetesség áradt mozdulataiból, mindenkit megragadott személyisége.

A fogadásokon csodálták, örömmel fogadták - ezeken azonban sosem vett részt egyedül. Ott feszített mellette elmaradhatatlanul a szellemes, nagytehetségű Somorjay. Emiatt hát mégsem gondolták egészen tisztának, ez az árnyék kísérte mindig az első benyomást az őt figyelők szemében. Nem tudott elszakadni attól az embertől, aki egyetlen mondatával egy új világot nyitott meg előtte. Az sem zavarta őket, hogy mindenki hátuk mögött, kétértelmű mondatokkal, vagy más jelzésekkel rosszallta kapcsolatukat, hiszen Somorjay a feleségét és két gyerekét hagyta ott Fanniért, nagyon is nyíltan felvállalva. Mindkettejük karrierje, ahogyan kapcsolatuk is, felfelé haladt, úgy tűnt, megállíthatatlanul.

A házasságkötés is elkövetkezett valahára, de már előtte a zavaros, viharos válás elszívta közülük a levegőt, majd utána nem sokkal Ottó volt feleségének és gyermekeinek tragikus balesete, és az elmúlt hónapban a temetés gyötrelme, vádaktól és önvádtól övezve kikezdte harmóniájukat. Belső gyötrődéseik sosem látszottak kifelé, haladtak előre munkáikkal - de a hirtelen támadt réseken elfolyt valami fontos, folyamatosan gyöngítve a köztük lévő élettel teli köteléket...

Minderre végzetesen ráerősített a filmes meghívás. Ottó nem mondta ki, de Fanni érezte. Bár első filmje sikert hozott, pénzt is és főként hírnevet: Ottó azonban nagyokat hallgatott róla. Fanni is látta, hiába a siker, ők ketten tudják, ez nem művészet volt, csak film. Egy csacska, mázas film. Rendezői kényszer. Megrendelői kényszer. Anyagi kényszer. Ki tudja, mi minden kötötte gúzsba a filmet és benne Fannit.

Ám most! Most másképp lesz. "Csak mellettem állna a férjem, de más lenne! " - sóhajtozta kimerülőben lévő lelke.

Kellner rendező úr most a megszokottnál is nyájasabban üdvözölte, bemutatva egy különös bajusszal mosolygó, Neményi István nevű embernek.

Amikor, a beszélgetés első formális percei után, lassan kezdte felfogni, hogy ezek ketten mire akarják rávenni, megborzongott. Már kezdett formát keresni a gondolat, az érzés lelkében, és így születőben volt ajkán a sommás kiáltás: "Ez kérem, a regény megerőszakolása!" - de Neményi olyan erőteljes, fojtogató hadviselésbe kezdett, mint férfi, hogy Fanni alig bírta a levegőt kapkodni, szólni sem bírt.

Mikor végre felelni akart, hirtelen hosszas diskurzus következett Felvidékről, Lengyelország sorsáról, Hitlerről és a szovjetről. Ekkor már a két férfi csak egymással beszélt, szinte elfeledkeztek arról, hogy vendégük van...

Amikor aztán hosszú percek után köhinteni készült, hirtelen ránézett Neményi, és torkához nyomta a kérdést: "A kisasszony szerint visszajön Erdély? Hiszen ön is elszakított városból származik, ha jól tudom? Kolozsvári vagy Vásárhelyi...?"

Annyira meglepte a kérdés, hogy csak annyit tudott mondani ügyetlenül: "Váradi! És már asszony. Asszony vagyok." Ebben a pillanatban elöntötte Fannit az öröm, a büszkeség, és ezek nyomában az aggodalom is - most ő feledkezett meg a két férfiről, és Ottóra gondolt...

"Jó, tudom, tudom, na, asszonyom! De csak érdekli Önt a politika? A magyar föld sorsa, a jövőnk, csak fontos Önnek, kérem? Asszonyom! Ezt szolgálhatja ezzel a filmmel, kérem!"

Már felelt volna, de nem maradt ideje rá, mert ezután valami olyan mélyütés jött, amire igazán nem számított: "Az a zsidó házaspár, hogyishívják, na hogy is..." - itt hatásszünetet tartott Neményi. Ijedtség és undor fogta el most Fannit. "Az a kilépett zsidó lelkész, Baumann, meg a cafkája, azok tömik tele egészen mással a kis buksiját. Nem igaz, Művésznő?"

Szinte. égette Fanni lelkét a gyűlölettől áthatott gúny, ami a bajszos ember sárga fogai közül felé áradt. Fehér arca is égett, szeme körül remegett a bőre, szája rángott. Megbénulva állt, szaladt volna, de a lábai nem mozdultak.

Ekkor újra Kellner vette át a szót, s közben Fanninak egyre inkább az a benyomása volt, hogy egy jól megkomponált jelenetben játszik, ahol neki nem adtak szöveget... "Érti, ugye, kis Fenyvesi? Ha kell a főszerep, ha kell a hírnév, sőt, ha azt akarja, hogy pályája tovább íveljen felfele, akkor bizony hallgatnia kell ránk! Azt hiszi nem látom a szemében, mit gondol? Hát miért vagyok én rendező? Hmmm? Érzem a színészek minden rezdülését! Az ellenállásukat, ahogy nem akarják megadni magukat nekem, mint egy vadló, amit be kell törnöm... De aztán sikerül..., általában sikerül. És ha sikerül, abból siker lesz. Jegyezze meg: siker akkor van, ha a rendezőre hallgat. Sikere akkor van, ha rám hallgat. És Neményi sokat segíthet!"

Erre Neményi egyre fenyegetőbben folytatta, még az arca is elváltozott: "Szakítson meg minden kapcsolatot Baumannékkal! És vigyázzon! Ha nem teszi, nincs jövője itt, hallgasson az idők szavára!"

Kis hatásszünetet tartva, Fanni arcát vizsgálgatva, így folytatta: "Ja igen, és még egy, aztán magukra hagyom Önöket: az a szökött pap férje előmenetelének is sokat árthat! Jaj, és majd elfelejtettem: az Ön férjének még valaki sokat árthat... Ugye tudja, kiről beszélek? A múltat nem lehet csakúgy lerázni! Az Ön elődje halott, de az anyja él, és tudja, milyen ez az asszony! Anyósnak nekem sem kellett volna! Tudja hát, ez a típus a bánattól még erősebb lesz, a gyász megvadította, és mindent megpróbál, hogy a Minisztériumban bemártsa volt vejét, és bizony megvannak az összeköttetései. Persze higgye el, nekem is, higgye el. Ugye ért engem? Ön egy okos nő , biztosan ért engem!" Az utolsó mondatot már az ajtóban tette hozzá, és el is tűnt, köszönés nélkül.

Fanni önkéntelenül lehuppant az egyik fotelbe, mint aki halálos fejlövést kapott. Menekülni sem maradt ereje. Kellner tenni-venni kezdett szó nélkül. Minden mozdulatából áradt valami furcsa elegye a hideg magabiztosságnak és a győzelmi mámornak.

"Nem kérem a szerepet, meglesz ez a film nélkülem is" - szakadt ki Fanniból sok csend után, önmaga számára is meglepő magabiztossággal, erővel, és teljesen hidegen, minden hisztérikus felhang nélkül. Most Kellner hökkent meg, kiesve egy percre szerepéből.

Majd ellentámadásba lendült, cinikus stílusra váltva: "No, mindent eldob!? Szép, szép! Megható! Na brávo!" Idegesen járkálni kezdett, majd hirtelen megenyhülve folytatta: "Tán nem értette meg az én kedves barátomat, aki Önnek jótevője lehetne! Higgye el, hamarosan nagy ember lesz! Minden a kezében lesz! A filmek, a színházak, az egész ország! Tudja, mit jelent ez? Magát nézte ki fő színésznőjüknek! Ne legyen ostoba! Maga elő transzparense lenne az új magyar jövőnek! Ez a film lesz a nyitány! Nagy dolgok készülnek! Önt szeretik az emberek! Figyelnek Önre! Ugye érti már?"

Ahogy megszólalt volna Fanni, atyáskodó hangon, közel hajolva hozzá:, ezt mondta: "Na, Kedvesem, én vagyok a rendező. Én jól ismerem a művet. Ön, mondjuk, ott áll a színpadon, és bízzon bennem, jó a koncepcióm, csak hajtsa végre, és minden menni fog! Az Ön lábainál hever majd egész Budapest! Az egész ország!"

Aztán hirtelen szenvedélyes szónoklatra váltott, Fanni hiába akart tiltakozni, Kellner arca megtelt örömmel, lelkesen hadonászva folytatta: "Várad is újra a miénk lesz, a szülővárosa! Hát micsoda öröm lesz! Nagyok leszünk újra! Háború! Háború! Igazságot szolgáltat végre az Isten! Nekünk pedig készen kell állni! A film lesz a mi fegyverünk! Na, hát érzi már ennek a lüktetését? Tudja mit? Mint a színházban a színész, így bízza rám egész karrierjét, és minden rendben lesz, Fannika! Jó?

"Nem jó! Nagyon nem! Megmondtam: keressenek más rabszolgát!" S ahogyan percekkel ezelőtt Neményi, úgy ő is ezzel a mondattal már ment is, köszönés nélkül.

Egész este várta haza Ottót, de hiába. Másnap reggel férje már nem volt otthon, mire felébredt. Pedig nagy szüksége lett volna rá...

Másnap tehát első útja Baumannékhoz vezetett. Elfogta Fannit valami megmagyarázhatatlan rettegés... Időnként még hátra is nézett, hogy nem követi, figyeli-e valaki.

Amikor végre megérkezett, kicsit megnyugodott. Mindketten ott ültek súlyos német bútorokkal berendezett lakásukban, megdöbbenve hallgatva Fanni beszámolóját. Közben benne is valahogy összeállt minden: ki ő, mit képvisel.

Ahogy nézte Jürgen szelíd arcát, nagy tiszta prédikáló szemét, ahogyan fogta Éva kezét, akinek vonásai most felidézték Fanniban az együtt, töltött sok szép közös gyermekkori emléket , odaát, még Váradon. Nézte azt a harmóniát, amit azok ketten felé leheltek finoman - mindez mindent helyre tett benne.

"Látjátok - szólalt meg egy öreg, megvilágosodott próféta hangján -, ez az, amit Ottóval mi sosem éltünk át. Mi rajongunk egymásért, vagyis azt hiszem, csak rajongtunk. Ő látott a színpadon, és királynőjévé koronázott. Engem pedig elvarázsolt, jaj, igen, elvarázsolt, mint minden nőt, akit csak megérintett. Neki nem lehet ellenállni... De én hittem, más vagyok neki, bízni kezdtem benne. Apám után..., hiszen, Éva, te jól ismerted Apámat, egészen más volt, újra hinni tudtam a férfiakban, szerelemben, házasságban. Naivan nyakamba vettem vele gyerekeit, volt feleségét, minden gondját. Most a gyászát is, lelkifurdalását, mindent! Örömmel, mert bolondulok érte... Bolondultam érte! Tudom, tegnap másnál volt... Fáj. Meg nem is. Nem tudom. Nem tudta elfogadni a filmet, a sikerem! Neki ott a színpadon, na az elég siker, de országos népszerűség, silány filmeken: ő, a történelem és irodalom tudósa, az egyetem üstököse, ez már neki illetlennek, kínosnak, kényelmetlennek számított. Állandóan féltékenységével gyötört, pedig te, Jürgen, és te is, Éva, jól tudjátok, soha senkivel meg nem csaltam! Valahogy kiégett belőlem a szerelem. Félek is tőle. Valahogy elpárolgott minden bizalmam." Lehajtva fejét hagyta tovább áradni lelkében a panaszt, a csalódást, a fájdalmat, hogy tovább csobogjon, folyjon, áradjon a mélyről, ahol hónapok óta féltve őrizte, még talán önmaga előtt is mindezeket.

Baumannék vártak türelemmel, nem szóltak. Ez biztonságot és szabadságot adott Fanninak, hogy folytassa: "Ottó kinyilatkoztat mindent, mint a pápa, és el kell fogadnom. Ugyanúgy, mint Kellner! Én nem akarok bábu lenni! Sem otthon, sem a színházban, sem a filmen! Én én vagyok! Értitek!? Az, aki most vagyok, akivé ő tett tulajdonképpen, már nem kell neki. Most már jobban értem Teréziát, miért nem bírta elviselni Ottót - de már halott, nem tudom neki elmondani... Nyomaszt az is, hogy elvettem a gyermekeitől az apjukat... Persze borzalmassá vált a viszony Terézzel, lehetetlen volt normálisan... De..., de... Ezt sem tehetem jóvá. Jaj, Jürgen, mondd meg, ki irányítja a sorsunkat? Van más választásunk? Mit kellett volna másképp tennem...? Nem tudom. Egyet tudok: nem akarok senkinek engedelmes rabszolgája lenni!"

"Már meg ne haragudj, hogy szavadba vágok, eddig hallgattam, és ha kéred, most sem szólok..." Várt Jürgen, és mivel Fanni alig láthatóan bólintott, folytatta: "... Engedni, engedelmeskedni jó dolog! Én, mint felszentelt lelkipásztor, örömmel igyekeztem engedelmeskedni Istennek, hisz Ő a főrendező, és az egyházi elöljáróimnak. Ez a normális. Egy ágyútöltelék vagyok, akit az Úr használ, ha akar. Ugyanígy egyházam. Ez az engedelmesség pályámon tartott. Békeidőben nincs lázadás! Rend van. Csak harmincháromban jött az én lázadásom, amikor Müller, az a gazember, Hitler püspökeként, kirúgott, mint lelkészt, csak mert zsidó származású vagyok, hiába voltam hívő keresztény, hiába voltam felszentelve, megválasztva... Na de nem mondom, úgyis ezerszer hallottad már tőlem, Fanni; de csak ekkor volt terhes az engedelmesség. A "kinek?" a fő kérdés mindig! Ki neked Ottó? Ki neked a rendező? Ki neked Neményi? Mit gondolsz róluk?"

Fanni egyre jobban kipirulva, zihálva folytatta: "Kinek? Ottónak? Kellnernek? Ottó tulajdonának tekint. Azt nyiszálja le rólam, amiért szeretett! Ez nem az a férfi, akinek szívből hajtottam kezébe egész lelkemet, testemet! Megfulladok, igen, kimondom, megfulladok mellette. Nem leszek a bábja, kiskutyája! Jaj, Évike, ne nézz így! Igen, tudom, hogy mit köszönhetek neki! Igen, formált, felszabadított! Igaz! Kiásott bennem egy nagy belső alkotói kutat. Ihlető és művelt Somorjay, igen; de meg is fojtott!"

Fanni sírni kezdett, egyre jobban... Jürgen csak ült, már csak figyelmes közönség módjára, Éva átölelte, és hagyta, hogy kijöjjön a sok feszültség, és csak tartotta, ölelte, mintha hánytatná és fogná közben a homlokát. Tudta, most ennyi most elég. Nem kell okoskodni, nem kellenek a szavak.

Jürgen hozzászokott, hogy színésznők valahogy így csinálják, Éva mellett kitanulta, hogy a férfi ilyenkor elég, ha türelmesen hallgat, vár. Azt is tudta, ilyenkor bármilyen meglepő folytatás jöhet... Hát csendesen figyelt, mint a színházban.

Az első mondat mégis meglepte, különös fordulattal. egy értekezés következett: "A rendezőkben pedig nincs alázat! Se a mű felé, se szerzője felé, se felénk, színészek felé!" Éva közbeszólt: "Tisztelet a kivételnek! Odakint, Németországban nagyszerű rendezőkkel dolgoztam!" Az első levegővételnél, Fanni rögtön folytatta, mintha revánsot akarna venni a tegnapi párbeszédért, amiben hallgatásra ítélték: "Kellner nem kivétel! Azt hiszi, csak ő érti, értheti azt a művet, amit filmre visz. Tetszőlegesen bánt a szöveggel, a cselekménnyel, pontosabban jól elbánt az eredeti szöveggel. Önmagát akarja megvalósítani, nem a művet! Micsoda gőg, micsoda arrogancia! Pedig színész, rendező mind szolgák csupán. Neki a szerző által megálmodott darabot kell színre vinnie. Nekem is! Rá kell találnom a szerző világára, lelkére, céljára, a művet olvasva, Persze önmagamban való keresésben is alakul egy-egy szerepem, és az egész."

Jürgent a hirtelen váltás aktivizálta: "Van igazságod ebben, de azért a színház, a film önmagukban is megálló művészetek. Ti, színészek és a rendezők alkotnak, és nem lehetnek teljesen alárendelt közvetítők, újat akarnak létrehozni! Fiatal művészet a film, még nem forrt ki, de meglátod, egyre önállóbb lesz, egyre szabadabb...!"

"Nem tudom, meglehet - felelt Fanni - de az a film, az a szerep, amit ezek akarnak, amit a jövőnek mondanak, az nekem nem kell. Korszellemet emlegetnek, haladást, szép jövőt..., ezek a Kellner-félék ijesztőek, Éva!"

"Igen, ismerem ezt az érzést - felelt Éva -, nem szabad felülni nekik, én sem adtam meg magam, amikor hasonlókat hallottam még Németországban... Melyik mondást is idézted akkoriban, Jürgen?"

"Aki a korszellemmel házasodik, hamar özvegységre jut." Majd Jürgen után újra felesége folytatta: "Ne félj, ne félj, Fanni, nem tart sokáig..."

(Pár év múlva ennek a "filmnek" majd' minden szereplője eltűnt a tekercsről, nélkülük futott tovább a történet. Ők pedig mindnyájan más irányba gurultak tovább, ahogyan milliókat e századközepe szétszórt, messze, nagyon messze egymástól...

Mind előbb egyedül maradtak, aztán még néhány év és halottak voltak. Éva Szibériában halt éhen negyvenhatban. Jürgent végül a Dunába lőtték. Kellner Dél-Amerikába szökött, és ott hamarosan egyszerűen megállt a szíve. Neményit kivégezték negyvenötben.

És Fenyvesi Fanni? Nem játszott '39 után soha többé. Hazament csendben Váradra. Egyedül. Ott aztán ugyanolyan csendesen meghalt. Csak úgy. A bánatban. Azt mondták róla Pesten, hogy megőrült, mások szerint kiégett a hirtelen jött sikertől, megint mások pedig valami titokzatos hódítót sejtettek eltűnése mögött. Olyan is akadt, aki a Gestapót gyanúsította, vagy tudni vélték többen, hogy az Andrássy út 60-ban lelte halálát. Mindenesetre hamar elfelejtették. Csak Somorjay Ottó élte túl...: és megkezdődött a "felszabadult" ország negyven évi bolyongása....)