XIX. Remény (1901.)

1.

Kinyitotta óvatosan a sötét szoba évek óta bezárt ablaktábláit. Csendben állt Géza, néma áhítattal. Az asztalon álló öreg gyertyatartón nyugodott meg tekintete. Apró gyertyacsonk, talán még apja gyújtotta meg utoljára, és lefolyt faggyú, mintha az el nem induló könnyeit pótolná - igen ez a látvány most beszélt hozzá...

Mindez rámaradt. Sosem tudták megbeszélni a múltat. A Remete Festő, ahogy odalent a faluban atyját hívták, félénk, zárkózott, bizalmatlan ember volt. Mindig mogorva arca a mély ráncoktól és szúrós szemétől néha egyenesen ijesztően hatott. Géza sosem látta őt mosolyogni. Margit, az ő Margitja ugyan azt mondta a temetés után, hogy az a szép mosolya hogy fog neki hiányozni - de ezt elképzelni sem tudta ő, akivel, ha kedves akart lenni, akkor is olyan hangon tette, mintha csak szidná.

Három éve, amikor a kert végi kisházát felajánlotta Gézának és családjának, mintha haragudna, csupán pár szóval közölte, hogy jöjjenek, nem kerülhetnek az utcára. Ekkor is, és mindig, valahányszor beszéltek, kevés szóval fejezte ki magát.

Margit azzal vigasztalta őket, hogy az öreg az ecsettel beszél. Azonban ezzel sokat nem ért, mert Galántai Gézához az nem beszélt: sosem értett a festészethez, pontosabban utálta. Úgy érezte, ez rabolta el tőle és három testvérétől az apát, és legfőképpen anyjától a férjet. A festészet: tolvaj. Na meg Márta, az aljas csábító. Ennek keveréke pedig apja képeinek nagyobbik része, melyeken ott éktelenkedik az a nő, akitől apja sosem tudott szabadulni.

"Legalább a temetésre nem jött el!" Azon tűnődött most Géza, miképpen lehetséges, hogy az ugyanaz ember, aki szerette anyját, Mártát és ezt a finom lelkű, mindent odaadó Margitot!

Anyja hideg, igen erős asszony volt. Nem szerelemből házasodtak, azt világosan látta - persze már feldolgozni alig tudta, amikor levelezésük anyja halála után kezébe került: pár év alatt meggyűlölték egymást, apja sokszor hagyta ott őket, és ment Münchenbe, Bécsbe, Nápolyba, Párizsba és ki tudja még hova. Aztán, mikor hazatért, mindig kiderült nem valók össze, ám mindig egy gyerek maradt otthon e próbálkozások után. Mégis valami összekötötte őket, de sosem értette gyermekükként, hogy mi lehetett az...

Márta, mint sokak rajongását kiváltó gyönyörű nő, nagy irigységet generált a festők között, amikor kiderült, csakis Galántai Elek "használhatja" őt, az ő múzsája lesz. Használta is őt Elek, bár ez inkább fordítva volt igaz: Márta kihasználta, felhasználta az akkor már ismert, mindig botrányt kavaró festőt. Híres lett ő is, titokzatos kapcsolatuk állandó téma a társaságban, és persze sok híres ember között forgolódhatott. Senki nem értette kapcsolatukat.

Miután hosszú évek külön élese után hivatalosan is elhagyta Galántai Elek feleségét, akkor sem házasodott össze Mártával, sőt, ahogy később másoktól hallotta Géza apjáról, Mártával ugyanazt "játszotta" , mint előtte feleségével: hol összejöttek, hol eltűntek egymás életéből. Csak ebből nem lettek gyerekek. Még akkor is érthetetlenül vonzották egymást, mint két mágnes, amikor Márta férjhez ment egy híres, hírhedt mecénáshoz, aki korábban Elek lelkes támogatója volt. Még ezalatt az itt töltött három év alatt maga Géza is látta apjához bekopogtatni a lerázhatatlan Mártát. Ez sem értette hát. (Apját magát nem értette.)

Géza szemében ez a nő maga volt a rontás, a romlás, az új század gonosz mutációjának előíze... Legalább is, ha igaza lesz Somorjay Albert barátjának, akivel éjszakákat vitatkoztak végig a milleniumi Budapest nappalain és éjszakáiban, jóféle vendéglők és romlott mulatók asztalánál, kiváló étkek és roncsoló italok díszletei között. Előbbiek belőle, utóbbiak barátjából következtek. Ahogyan Albert mint sötét próféta egy pusztító század eljövetelét vizionálta ezekben a vitákban, vele szemben, aki az újabbnál újabb találmányok és az erkölcsi tisztulás, igazságos és felvilágosult társadalom képét vetítette előre: két ember, két jövőkép... Valahogy Géza fejében így tartozott az előbbihez Márta, és az utóbbihoz az apja mellett megismert gyengéd, tiszta, finom Margit. Anyja pedig a múlt szimbóluma volt a fejében, amit meg kellett haladni...

Hát hogy ölelhette ugyanaz az ember ezt a három különböző nőt? Nem fért a fejébe...

2.

Hosszú, nehéz percek, talán egy fél óra után kezdett körülnézni. Ide sosem jöhetett be. Össze-vissza álltak a festmények fotelokon, asztalon, falon, fal mellett a földön. Csendéletek tűntek többnek, de leginkább a női alakokkal tűzdelt képeken ragadt meg Géza tekintete. Mindegyiken csak Margit arca. Szép, finom, idősödő arc, és valahogy a képeken átragyogott ennek a hűséges, mindig csak csöndesen szolgáló asszonynak nagy lelke, okos tekintete, kedvessége, irgalma és ereje. Felfigyelt egy kis sorozatra a fal mellett - mindegyik alján a "Galántai" név, aláírás felett egy szó állt, csupa nagy betűvel: REMÉNY.

Az állványon ott állt egy ugyanekkora kép befejezetlenül, csak a háttér, pár homályos alak volt megfestve rajta, de a felirat, apja aláírása nélkül ott ragyogott már előre. "Talán ez volt apám utolsó munkája..." - merengett. "Remény" - mondogatta most magányos gyászünnepében Géza. "Ezt kereste... Ezt keresem én is."

Majd nézte a vásznakon sorban Margit arcát: "őbenne találta meg a reményt...? Talán. Élete végén. Elrontott rohadt élete végén!" Meredten állt egy ideig, majd egyszerre kiszakadt belőle a düh, a fájdalom, a harag, a szomorúság, és őrjöngve ordibálta a "remény" szót, s közben a falhoz dobált mindent, amit kezébe került. Mikor végül apja festő palettáját is falhoz csapta, és szétszaggatta az el nem készült vásznat, földre esett, és sírt. Végre sírt...

3.

Már esteledett, amikor egy kéz megsimította a haját. Margit volt az. Pár egyszerű szót váltottak, hallgattak is együtt egy keveset, majd együtt visszacsukták a Remete Festő ablaktábláit, és lementek a kisházba. Géza felesége, Júlia, meleg étellel kínálta őket, majd egy pohár bor után, Margit elköszönt. Géza marasztalta volna, de hát nem volt ez az asszony senkijök. "Vadházasság" - károgtak évek óta lent a faluban. A híres festő falubéli tisztelői csak úgy gondolták, ez az asszony takarít, főz az öreg beteg művészre. Géza nem tudta, minek mondja ezt az odaadó erős nőt, hát nem mondott semmit - mivel is tartaná itt, minek is.

A kínos búcsúzást Margit oldotta fel: "Higgye el, Gézuka, szerette magát! Nem volt az rossz ember, csak félt, nehezen tudott bánni az emberekkel! Higgye el, az, hogy idefogadta magukat, hogy olykor lejött ide, kicsit együtt lenni, pipázni, ezzel beszélt ő. Bocsásson meg neki! Bánta már, amit elrontott...!" Erre belevágott Géza: "De az a nő! Azt a nőt..." Margit nem hagyta kimondani: "...azt is bocsássa meg neki! Ihlette őt, sokat adott neki, nélküle nem lett volna híres! Elszakíthatatlan szál feszült közöttük! Szenvedtek is tőle, de nem tudták sose egészen elszakítani..." Az ajtóba kapaszkodva, visszafogva indulatát közbeszólt Géza, kissé nyugodtabb stílusban: "...de, de ezt csak így kimondja, éppen maga? Hát nem fáj ez? Nem undorítja, Margit?" Az asszony hallgatott egy kicsit, majd lassan mondta maga elé: "Én ŐT szerettem. Ahogy volt... És Márta is része volt... Kísérni akartam őt idősebb korában, csak mellette lenni, annyira, amennyire ő akarta, engedte. Ez boldoggá tett. Szolgáltam őt. Szerettem." Ekkor Géza gyors mozdulattal, úgy, hogy az asszony nem tudta már megakadályozni, megragadta kezét, és csókolni kezdte, ezt suttogva: "És reményt adott neki!"

4.

Reggel újra ott állt apja magányos, hófehér tornácos házában - de most a két külső szobában járkált. Bámulta hosszan rendezetten és sűrűn falra felrakott festményeket. Ismerte ezeket a szobákat, de igazán, így még sosem nézett körül.

"A festményeken megállt az idő. Megörökítik azt, ami már sosem lesz többé." Ezt sokszor elmondta apja, amikor egy-egy régi vagy kortárs festménnyel tért haza. "A múlt fontos" - bizonygatta hallgatásával tiltakozó, kétkedő fiát, aki végül mindig valami ehhez hasonlót vágott rá: "A múlt már mögöttük van! Előre kell nézni, apa!" Rendszerint ilyenkor hangzott el a megfellebbezhetetlen mondata: "A múlt alattunk van, azon állunk, fiam!"

Most kezdte érteni. Ahogy tájakat, városokat, szobabelsőket, ruhákat, arcokat és sok mást rögzítettek a festmények. Galántai Elek együtt élt a múlttal. A festőművész, aki ebből a két szobából indult el a harmadikba, hogy alkosson: a múltból a jelenbe. Géza valahogy most kezdte értékelni a festményeket, különösen is apja munkáit...

Megbocsátott.

Lassan aztán önmagának is, eltékozolt egzisztenciája apja hagyatékának gondozásában rehabilitáltatott - lelkileg is, anyagilag is.

Előre tekintett, az új század tele volt lehetőséggel, reménnyel! Albert barátjának fekete próféciája eloszlott ott fent a Remete Festő hegyi házának hófehérségében.