XV. Siker (1969.)

Meghajolt. Körülötte ütemes taps. Ma este megint elemében volt! Ez ő! Ez az ő világa. Erre született. Itt van biztonságban. Ragyogott. Tudta, ma megint nagyot alkottak. Együtt mozdult minden, megtörtént megint: a csoda. Ahogy a zenekar egybe olvadva, gyönyörű harmóniában szólt, mesélt, szárnyalt, álmodott: adott!

Holnap majd beszélnek a hangversenyről a lapok. - sőt már hazafelé a sokszínű hallgatósereg. Nevén emlegetik majd mind: "a Demény". "Demény ma nagyon jó volt!" vagy így: " Demény fantasztikus zenekart csinált" vagy "Ez a Demény egyszerűen úgy érzi Beethovent, ahogy kevesen"; netán ekképpen: "Ma este egészen újmódon fogta meg ezt meg azt a tételt"... Mások pedig másról beszélnek: "Ennek a Deménynek még mindig milyen frisses a mozgása kora ellenére!"; vagy: "Te, ennek a Deménynek hogy megványadt az arca" ; netán ezt suttogják: "jó, jó, ez a Demény, de egyszerűen nem érzi az arányokat, öntörvényű, és amúgy is rossz elsőhegedűst választott"

Mind-mind a szájukra vehetik őt, bírálhatják, vagy éppen úgy beszélhetnek róla, mint egy közeli barátjukról, haverjukról vagy háziállatukról... Ő, Demény Balázs kilép a koncertterem fényébe, és kiteszi magát mindenkinek, hogy szájukra vegyék, nyilatkozzanak róla. Ugyanakkor beléphet a szívekbe, a zenén keresztül, érinthet, hathat.

Rajongást, irigységet, rosszallást, bírálatot kaphat... Tűrte. Erre született. Elemében volt. Itt élt. A karmesteri pódium más világ. Ott minden megszűnt. Nem volt más csak a Zene és ő. A zenekar is eltűnt - azzal együtt, hogy végtelenül szeretette ezt a sok év alatt lassan kialakult csapatot. Kibírta őket, mint művész a művészeket. Kiállt értük, becsülte őket. De ott fenn a karmesteri pálcát magasba emelve, amikor elhalványult a terem, és csak rájuk esett az a tiszta, finom fény, és csend lett, majd, ahogy lassan megszólaltak az első hangok, minden megszűnt: csak ő és a Zene. A közönség már csak a végén tört helyet pupilláin át agyába, szívébe: "íme, hát nekik zenéltünk"!

Zengett a taps, többször visszahívták. Ma este is két ráadást adtak, már lazán, még nagyobb örömmel, felszabadultan...

Zokogott. Összetörten kuporgott az öltöző fényes parkettáján, körmeit a falba mélyesztve rázkódott, szűkölt. Az öltöző virágcsokrok illatától ajzott gyönyörű világa még mélyebbre nyomta elkeseredésében. "Ha tudnátok..." - mondogatta rázkódva, zihálva. Rátelepedett egész elrontott élete, szolgasága, mocskos kompromisszumai... Zene nélkül, zenekar nélkül, karmesteri pódium nélkül: csak ő gubbasztott - minden "takarás" nélkül...

Klára nyitott be hozzá, ahogy már utóbbi időkben mindig. Szavak nélkül hozta a pezsgőt, a zsebkendőt és azt a táskát... Odaguggolt mellé, átölelte, és mondta halkan a nevét, kétszer, ahogyan mindig: "Balázs, Balázs". Gyerek volt most, anyja ölében, sebesült hős lovag a királynő trónja előtt, kórházi ágyon reményt hozó nővérke után kapkodó beteg, felravatalozott holttest, elpihenő kuncsaft a bordélyban a szokásos nő mellett - Demény Balázs feliratú híresség összetört cserépdarabokban, vagy mint a színész, aki levette a jelmezt, lemosta a festéket arcáról, és kitotyog esetlenül, utcai ruhában, szürkén és fáradtan a színészbejárón a nagy sötét éjszakába...

Ez mind ő volt, ez mind lehetett Klára jelenlétében. Miután hajlékony termetű bizalmasa kiment, felkelve a földről, kifújta az orrát, megmosakodott, kinyitotta azt a táskát, kivette a dobozos desszertet, kis üveg vodkát, képeket, kortyolt hármat az üvegből, majd magába tömte mohón a csokoládét, és lassan nézegette a képeket... Aztán csak bámult maga elé üresen. Végül kivette a kis üveg üdítőt, megmosakodott újra, megitta, és kiment a zenekarhoz még egyszer megköszönni mindent, mosolyogva, csendesen.

Végül intett Klárának alig láthatóan, aki mint egy hűséges kutya, csak ezt várta, ezt figyelte: az öltözőbe mentek, ahol végre eljött a záróakkord, Demény Balázs különös koncert utáni liturgiájában, kibontották a pezsgőt, a táskájából kivéve a két különleges poharat, és koccintottak: csak ők ketten, a karmester és a zenekar legjobb csellósa...

A taxi üvegén át nézte a kivilágított várost, s néha benne összetört arcát. Azon tűnődött, hogy miként volt minderre képes: hogy születhetett aznap este ilyen csoda! Ki ő? Az, aki a hangverseny előtt: kicsinyesen háborgó utas; didergő, kudarctól, kifüyüléstől rettegő kicsinyke porszem; képzeletében menekülést játszó lázadó? Ő lenne az a törtető, érvényesüléséért mindenre kész, magányos áruló? Vagy az, aki alig várja, hogy fényben legyen, vagy csak azt, hogy aznap este örömet adhasson - ki ő igazán?

Néha olyan nagy súly volt számára önmaga. Az, amit kapott: tehetséget, tudást... Az elismerés, mások tisztelete, a siker néha fullasztotta. És a titkai - amiről csak ő tudott, és az különös ember... Ha erre gondolt, akkor pedig elöntötte a szégyen.

Máskor pedig élvezte, hogy ő csak egy a sok közül, egyszerű ember, nem is fontos, csak van, létezik... Szeretett csak úgy a Városligetben üldögélni, vagy a Pilisben kirándulni, gulyást szürcsölgetni egy kockás abroszos kisvendéglő kertjében, vagy kavicsot dobálni, málnaszörpöt inni, újságot olvasni kávézás után kedves karosszékében... Olyan egyszerűnek és jelentéktelennek lenni! Elvegyülni, csak lenni.

Máskor pedig mohón nézni az újságokban a róla szóló kritikákat, képeket, vagy nézni az utcán, vajon ki ismeri fel, vagy a rádióban okosan, kissé leereszkedő népszerűsítő hangnemben duruzsolni - ez is ő.

Volt pedig, hogy írni kellett... Ezt, azt... Nem lehetett kiszállni... Ezzel az énjével volt legnehezebb kibékülni, ez tűnt a legnehezebb tehernek.

Lassan kiszállt, kinyitotta a kerítés ajtót, belépett a kertbe. Kicsit még nézte, ahogyan megvilágítja az öreg diófa lombját a távolodó autó fényszórója, majd végül hazaért.