XVI. Szemben (1956.)
1.
Ott állt újra vele szemben. Szerette volna elkerülni a tekintetét, felszívódni, nem látszani, de a tömött villamos sem nyújtott rejteket professzora szeme elől. Biccentett, hát, kényszeredetten. Amaz megemelte kalapját finoman. Már ez a mozdulat is idegesítette. Régies, úrias, fensőbbséges volt. Ebben az emberben benne feszült minden, amit ő megvetett. Valahogy minden haragját, fájdalmát magához vonzotta, mint a mágnes. Minden idegszála megfeszült. Ölni tudott volna - rárontani, és agyonverni.
Meglepte az a harag, ami most ilyen elsöprő erővel tört fel belőle. Az emberi brutalitás, ember alattiság, ami olyan értetlenül szenvedett végig, most önmagában gyűlt fel, és alig tudott uralkodni rajta.
Évekig csak fáradt volt, mindenfajta érzés nélkül. Így akkoriban nem akart sem emlékezni, sem tervezni - és nem is érzett semmit, jelen sem tudott lenni. Csak egzisztált, sodródott... Volt, létezett - és már ez sem volt kevés.
Aztán negyvennyolcban, amikor rátalált Nyitraira, pontosabban Nyitrai felfedezte őt, és behívta a szervezetbe, akkor valami keretet kapott, célt - és mindez újraindította zsibbadt lelkének életáramlását. Lassan, csak lassan, ezzel együtt ébredt lelkében a harag. Az emlékek, ahogy beszélgettek Nyitraival, lépésről-lépésre szabadultak ki eddigi "fogságukból", és velük együtt mindinkább a mély fájdalom is teret foglalt szívében. Ez pedig táplálta tovább és tovább haragját. Amikor aztán megtehette, a nevét is megváltoztatta, új életet akart kezdeni. Így lett a kis Hersiczki Samuból a már öntudatos Hernádi Sándor.
Először csak úgy általában haragudott - úgy, ahogy a keretek, a készen kapott "dogmák", és a korszellem irányították elméje fókuszát. Ám, amikor Somorjay professzor megjelent a színen, benne testet öltött minden, amit gyűlölt.
Tegnap még a vizsgán ott ült, tanárával szemben, és vádlottnak érezte magát. "Éppen csak kettes" - jelentette ki, mint egy tévedhetetlen bíró a tárgyaláson. Már akkor is érezte, alig bírja féken tartani a haragját. Az előadásokon még csak egy-egy morgás, alig hallható megjegyzés formájában, egyszer-egyszer pedig kötekedő, már-már tiszteletlen kérdéseivel mutatta ki ellenszenvét.
A vizsgára sem Somorjay Ottó által elmondottak alapján készült, hanem abból a könyvből, amelyről amaz azt állította, hogy "nem tudományos munka", és hozzátette azt is, hogy csak azért olvassák el, hogy lássák, hogyan nem szabad a "történelem szent diszciplínájához" hozzányúlni.
Ezt a tiltott könyvet történetesen Nyitrai jó barátja, Emmer Mihály írta, aki Somorjay után tanította e tárgyat. Egy gyűlés után mutatta be neki őt patrónusa, és hamar megkedvelték egymást. Akkora már áthelyezték Emmert egy bizalmi állásba, a katedra helyett fontos párt tisztséget kapva. Emmer megvetette elődjét, Somorjay Ottót, azt a korábban nagyon elismert, később bukott embert, akit az enyhülés következtében kiengedtek a börtönből, és nem sokkal később visszaengedtek tanítani az egyetemre. Így Emmer elődje utódja is lett, nem kis bosszúságára, még akkor is, ha nagyhírű professzor most csak egy-két órát adhatott, és csak megtűrt személynek számított.
Az ifjú történész hallgató figyelmesen szívta be magába mindazt, amiért jövendő professzorát majd utálnia kell. Emmer és Nyitrai nagyon meggyőzőek voltak külön-külön is, együtt pedig lehengerlőek. Gyerekkori barátság fűzte össze ezt a két különös embert. Később sok mindent hallott róluk, például, hogy Emmer a nyilasként is feltűnt, aztán hirtelen "mezt cserélt", míg Nyitrai pedig a háború alatt nem is volt itthon, csak negyvennégyben tűnt fel Debrecenben. Az ő fejében nagyon is összetartozott ez a két ember, és nagyon szeretett volna igazán közéjük tartozni ő is. Ebben a játszmában nekik hitt, velük állt az egyik oldalon, a másikon pedig a Somorjay- félék...
Így hát felkészülve várhatta, hogy a második évtől tanítsa őt a rehabilitált, de éppen csak megtűrt régi-új professzor.
Egyébként, annak idején, Somorjay felkapott ifjú tehetségnek számított. Kiváló társalgó hírében állt, fogadásokon szívesen látott vendégként, sok különféle emberrel kapcsolatba került. Színes és humoros előadói tehetsége mellé széles műveltség, szorgalom és alaposság járult. Emmer ezeket elismerte. Ugyanakkor e "jeles ember" (ezt már gúnyosan mondta) három gyengéjét is mellétette.
Az első nyilvánvaló folt Somorjay professzor nevén, hogy ifjú tehetségként hamar szoros kötelék fűzte a politikához, "az előző rendszer történelem hamísításának" és a "haladó irodalom margóra szorításának" egyik fővezéreként. Jó kapcsolatokat ápolt az ország elitjével, és korán "eladta magát". Állítólag titokban a nyilasokkal is kapcsolatban állt.
A másik vádpont ellene az, hogy az új rendszer nyílt és esküdt ellensége, ezért is csukták le, tudományos vonalon sokat ártott a háború után. "Nem haladt a korral, nem értette meg az idők szavát".
A legfőbb gyenge pontja azonban a nőkkel való kapcsolata volt. Előbb Emmer részletesen ismertette, mint egy ügyész, két házassága történetét, mert hogy kétszer vált el, majd Nyitrai hosszasan ecsetelte erkölcstelen kapcsolatát azzal, akivel éppen együtt él, aki egy nálánál sokkal fiatalabb, korábbi tanítványa.
Csak később tudta meg Sándor, ahogy sok minden mást is, hogy ez a tanítvány, Emmer unokahúga volt, amit az sosem tudott megbocsátani. Az is csak pár hónappal később derült ki számára, innen-onnan összeszedett információkból, hogy hamis vád, csak egy ürügy volt, hogy a nyilasokkal együttműködött volna professzora. Ám ezek sem és más későbbi információ nem árnyalta benne a képet Somorjayról; ahogyan az a rajongó elragadtatás sem, amivel évfolyamtársai vélekedtek annak különleges előadásairól. Erősebbnek bizonyult a gyűlölete, megvetése, haragja...
2.
Mialatt Sándor mindezeket forgatta magában, arra riadt, hogy professzora ott áll vele szemben, közelebb, mint a vizsgán, szinte összeér a kabátjuk, a villamos zötyögésében, és szólítja őt, valamit motyog neki, amit nem hall. Annyira váratlanul érte mindez, hogy nem bírt megszólalni, csak egy zavart mozdulatot tett fejével, és visszamormogott valamit artikulálatlanul.
- Haragszik rám a tegnapi kettesért, ugye? - kérdezte már erősebb hangon, jól hallhatóan Somorjay.
A válasz nélkül elnyúló másodpercek perceknek tűntek, mintha megnémult volna, nem jött ki semmi a száján.
- Nemcsak azért! Ha..., ha csak ennyi lenne! - aztán, mint aki megijed saját hangjától, váromerőségétől, megállt, hallgatott kicsit, Somorjay sem szólt, hát folytatta, de másképp - Tudom, hogy Emmernek szólt ez! Kicsinyes bosszú volt!
- Nem, Kolléga, ez a kettes Önnek szólt, a készületlenségének - határozott és egyszerű mondat volt, pillanatra bénítóan hatott rá.
- Bezzeg Emmer unokahúgának nem adott volna kettest, igaz? - valósággal megrészegedett hirtelen jött bátorságától, szinte kezében érezte végre e nem kívánt beszélgetés irányítását, sőt, magát a professzort, ami szertefoszlott hamar, amint megszólalt újra Somorjay:
- Kapott tőlem ő is kettest, amikor azt érdemelt. Nézze, fiatalember, Ön azt hiszi huszonhárom évesen, hogy mindent tud. A történelemről, az igazságról és persze rólam. Ez így is van rendjén. Gőgös, becsvágyó voltam én is, ennyi idősen, könnyen ítélkeztem, hittem az igazamban, lázadtam, és patrónusaim bűvöletében éltem, nekik hittem, őket másoltam...
- De..., de...
- Én nem neheztelek Önre, és ha kitüntet bizalmával...
- "Kitüntet bizalmával", na az ilyen úrias, avítt, idejétmúlt kifejezései idegesítenek legjobban... - érezte Sándor, hogy ez az ember hat rá, ki akart csusszanni ebből a bűvölésből, hát még rátett egy lapáttal a sértegetésekre - A magafélék felett eljárt az idő! Miért jött vissza tanítani? Miért engedték vissza...?
- Tehát, ha kitüntet bizalmával, ha mégis kedve van, Sándor, akkor szívesen beszélgetek Önnel, szívesen meghallgatom.
- Mi...? Hogy Önnel...?
- Talán fél?
- Maga..., maga..., egy erkölcstelen ember... Maga a múlt! A magafajták miatt történhetett meg...
- ...aminek nem lett volna szabad, igaz? Hogy meghaljon Hanna és a szülei, így van?
- Honnan tudja? És hogy meri a szájára venni...?
- ...és hogy így kelljen meghalniuk!
- Hagyja abba!
- Látja, én is sokat tudok Önről!
Erre tehetetlen dühe kitört, ordítani kezdett, eltorzult arccal, majd a keze emelkedett, de ahogy hirtelen újra észlelési tartományába betört, hogy villamoson van, és nézik őket, végül nem ütött. Éppen le tudott ugrani a villamosról, még félig öntudatlak állapotban, s csak a leomlott híd árva csonkját rögzítette tudata, és csak futott...
3.
Két hete nem tudott megnyugodni. Nem értette azt az embert, sem azt, amit mondott, sem a saját reakcióját. Zavarta Somorjay nyugalma, sérthetetlensége, ereje. Összezavarodott. Átjáróház-lelkében össze-vissza jöttek-mentek az emlékek, kérdések, kételyek, félelmek; mindaz, amit tanult, tapasztalt... A ház, amiben felnőtt, apja alakja, ahogy hazajött, a házbeli fiúk, a furcsábbnál furcsább lakók; aztán az arcuk, rezzenéstelen arcuk, mozdulatlanságba merevedett jelenlétük, amikor elhurcolták őket; a tábor szaga, rettenete; a szabadulás és a magány és a feldolgozhatatlan gyász, gyerekkori trauma borzalmas elegye; és látta magát, a tizenkét éves kicsi sovány Samut, aki érzések nélkül sodródott évekig.
Aztán jött Nyitrai, a párt, képzések, kirándulások, az ünnepek, a válaszok, a remény, hogy eztán másképp lesz, hogy soha többé..., hogy megbűnhődnek a vétkesek; igen, hogy le lehet zárni a múltat - az országét, személyesen a sajátját, mindezekkel a régi világot. És erre jött Somorjay Ottó...
Amúgy is zavarba ejtő időszakot éltek. Valahogy ez a tavasz olyan nyugtalanítóan hatott rá. Emmer is csendesebb volt, állandóan sietett, mindig más pozícióban volt, és Nyitrai egyre többször mondott róla rosszat, keserűen nyilatkozva harcostársáról. Kiábrándította ez a újonnan keletkezett törésvonal kettejük között, nem tudta, hova álljon, mit higgyen. Hármuk között és az országban is valahogy minden változóban volt, ami neki nem tett jót. Professzorával való feldolgozhatatlan találkozása pedig már egészen túlfeszítette amúgy is megterhelt idegrendszerét. Látni akart, de minden elhomályosult, és csak a nyers harag maradt.
Így került kórházba egy szörnyű éjszaka után. Egy kisebb társaságban ittak, ott volt két patrónusa, és amikor Sándor már nagyon sokat ivott, mindenki előtt nekiment ordítozva előbb Emmernek, aztán a békíteni, csitítani igyekvő Nyitrainak. Zavart elméje mindent kihányt magából. Nagyon kínos jelenetek voltak. Végül rosszul lett, elájult és képszakadás...
4.
Magányos nyár volt ez a kórházban. Nem jött senki hozzá. Ki is jöhetett volna. Családja nem volt. Az "övéi" közül, a harcostársak dicsőséges csapatból kiírta magát, megbízhatósága elpárolgott. Újra elvesztette a "családját". Az egész szervezete összeomlott. Megint ugyanaz: nem akart sem emlékezni, sem tervezni - és nem is érzett semmit, jelen sem tudott lenni. Csak egzisztált... Volt, létezett... Nem szólt semmit az állandóan változó szobatársak nem tudták szóra bírni. Ha kérdezte valaki, vagy nem válaszolt, vagy csak annyit mondott: "Semmi" , és néha hozzátette: "Csak a harag van!"
Egyre rosszabb állapotba került, az orvosok tanácstalanul álltak felette. Alig evett már, a nővérek már tudták, vége felé jár ez a fiatal emberi roncs.
Az egyetemi szemeszter nélküle kezdődött el. Senkinek fel sem tűnt: Hernádi Sándor tanulmányai megszakadtak a cél előtt. Azt pedig csak egy ember érezte meg, hogy Hernádi Sándor szíve megszakadt. Az, akivel egy beszélgetés, egy fontos beszélgetés szakadt meg...
Így október közepén megérkezett Hernádi Sándor első látogatója hosszú hetek, hónapok után. Az első alkalommal nem beszélgettek, csak néztek egymásra egy ideig. Aztán lassan, naponta mindig valami több történt. Apró mozzanatok. Amikor Somorjay professzor lemosdatta csonttá soványodott tanítványát, mindkettejük szemében könnyek ültek, emlékeztek: mindketten másra, de együtt. A kidudorodó, elhanyagolt, szenvedő test: Sándor a tábor után; és egy másik test: Somorjay Ottó a börtön után... Tanuló és tanár, az új idők illetve a régi rend embere - a történelem és az irodalom diszciplínáinak kutatói. Szavak nélkül. Együtt.
Odakint valami készült: a remény bontogatta zászlaját - de ők ketten odabenn , egymással szemben ülve, csendesen már tudták: semmi nem változik..