XVII. Ősz (1916.)

1.

Ezer emlék tolult hirtelen lelkébe: hányszor járt már itt, ki mindenkivel töltött már itt csodálatos napokat! Szíve kitágult, ahogyan szeme beitta az őszi erdőt.

A szálloda ismerős épülete megnyugtatta. Most is ugyanott áll. Áll - pedig mi mindent történt a világban és az ő életében. Bár mindig kicsit átalakították, csinosították, az épület nem változott: jellege, vagy nem is, inkább a lelke, kisugárzása nem változott. Nagy békességet érzett: talán épp ezért jött..

Nagy őszi csend volt. Ha lépett, az avar csörgése zavarta meg ezt a nyugalmat. Temetői nyugalom ez: a halott levelek eszébe juttatták halottjait. Hány gyönyörű napot éltek át itt együtt! Arcok, mozdulatok lepték el képzeletét.

Nagyanyja, akit még nyolcszáz-nyolcvankilencben hoztak fel, hogy felüdüljön, sokat mesélt neki már megelőzően, gyerekkorában, erről a csudálatos helyről. Neki köszönhette, hogy tizennégy évesen először tölthetett itt pár napot, megismerkedve több ifjúval, akik aztán oly fontos emberek lettek életében. Nagyanyja ismerte az utat, amit be kellett járnia neki is. Utána számolt: huszonkilenc éve volt ez az első érintés! Rá egy évre halt meg a jó öreg Csetey-nagymama.

Aztán édesanyjára gondolt - aki valahogy mindig lenézte ezt a helyet, és gúnyolódott anyósa különös hóbortján. Egyszer, amikor az év utolsó napjait is itt töltötte a nagymama, anyja rendkívül megvetően szólt erről előtte és húga, Erzsébet előtt. Mindketten rajongásig szerették a nagymamát, mindig megvédték, gyermekként is kiálltak mellette.

Aztán Dénes barátja kedves hátbavágása jutott eszébe: húsz év volt köztük, mégis barátokként, sőt szinte testvérekként sétáltak az Üllői úton, vagy a parkban, vagy itt fenn, a Hegyen, nagyokat álmodozva, fanyar humor közepette édes teát szürcsölve az étterem erkélyén. Az elmúlt két évben sok halált látott, borzalmakat - de Dénes betegsége és halála mindennél jobban megrendítette. Nem tudta feldolgozni, megérteni: hatvan éves sem volt még, tele munkakedvvel, lehetőségekkel, éppen csak megtalálta a helyét a nagyvilágban - és meghalt.

Most lépett egyet, hallani akarta az avar reccsenését, mintha egyik lépte Nagyanyjának, a másik Dénesnek harangozna. A szálloda üresnek tűnt. Mintha mindenki elment volna... Ő, hajdani büszke katona, Csetey Bertalan, most csak egy harangozó. Ez maradt belőle...

Aztán első nagy szerelme jutott eszébe, vele is üdült itt, még húsz évesek sem voltak akkor. Tilosban jártak az erdőben, egy tisztáson. Emlékezett a rémületre, az aggódásra, ahogy imádkozott, nehogy baj legyen, ahogyan szembesült önmagával nagyatyja szelíd tiszta szemei tükrében, a folyosón találkozva. Ez a szerelem is véget ért. Azt a barna lányt felszippantotta Amerika, ahogy oly sokakat. Nem tudott vele álmodozni, tervezni: mindig is tudta, ő nem menne el, nem tudná itt hagyni mindazt, amihez kötődött, helyek, melyek mind élete tanúi, emlékei hordozói - ahogy ez a hegyi szálloda is.

Hűvös szél támadt hirtelen: az a borzalmas rémület járta át, ami két éve bénítja. Hiányzó karja helye égni kezdett. Lerogyott az avarba, felfele tekintgetve, a szálló legfelső emeletére, ahol egyszer úgy sírt az a lány... Most is elszorult a szíve...

Aztán még feljebb nézett: messze a távolban látszott ebben a tiszta hideg időben a hegycsúcs - önkéntelenül elmosolyodott, a remegő rémület alább hagyott benne -, az a különleges hegytető, ahol az egyik fánál egy téli napon megcsókolta azt a drága nőt, aki akkor igent mondva neki, asszonya lett. Nagyon hiányzott most, de tudta, ezt a hónapot itt egyedül kell eltöltenie.

Mielőtt feljött a Hegyre, már hetek óta nem beszélt. Gubbasztott szobájában szótlanul, mereven nézve maga elé. Nem érzékelte a világot. Nem akarta, nem tudta. Mindenki azt mondta, megőrült. A kegyesebbek úgy tartották, beteg még. Az okoskodók - mert azok mindig vannak - úgy magyarázták megdöbbentő állapotát, hogy, mivel csoda volt, hogy túlélte a sebesülést, az amputálást, majd a spanyol náthát, idő kell, míg a szervezet regenerálódik. Az egyetlen ember, aki egy idő után értette, az a Felesége volt. Hívatta az ő testvérét, aki igen csendes ember hírében állt, és kérte, hogy hozza el őt ide, fizesse ki a szállását előre négy hétre, és hagyja ott. Így is lett. Egy szót sem beszéltek egész úton e különös mentőakció alatt. Azonban váratlanul, búcsúzáskor, megszorította sógora kezét, és sokáig szorította, és tekintetük egymásba ért: furcsa pillanatok voltak, melyek szinte felébresztették mély álmából, börtönéből.

2.

Ahogyan a kapuhoz lépett, szinte várta, hogy mindig jókedvű életfaló Oszkár bácsi köszönti, valami finom ételcsemegét ajánlva neki az étterem kínálatából, amit amaz természetesen már kipróbált. Kijózanító látványt jelentett számára az udvarias hotelszolga ajtónyitása... Oszkár bácsi már nem jön, megöregedett, messze van. Mielőtt bevonult, még látta egy gyors vizit alkalmával: lesoványodva, erőltetett mosollyal fogadta őt a hajdani büszke, erős, minden társalgást uraló ezredes, gyengéden, hálásan megköszönve, hogy nem felejtette el. Mi mindent tanult tőle...! Milyen bizalommal vonta be, egyébként rettentő szemérmes, zárkózott személyisége mind több dolgába - növekvő megbecsüléssel, elnézve ifjonti hevének, gőgének vadhajtásait! Most ő sincs már itt! A bejáratból még hátranézett, mint aki még reméli, hogy mégis megérkezik felnevetve, őt néven szólítva, az öreg Oszkár bácsi - De csak a barna-sárga avar ugrott egyet-kettőt...

Belül sok minden változott: szebb lett, bár hiányzott a régi. Elcsodálkozott: már ilyen öreg lenne, hogy ennyire ragaszkodik a régihez? Már ő is csak a múltban él, mint öreg nagyapója annak idején? Még alig múlt negyven: tudta, hogyne tudta volna, hogy az elmúlt két-három év alatt öregedett meg. Nagyon sok volt az inger, alig várta, hogy a szobába érjenek, és aludhasson egy karosszékben.

Ahogyan mentek felfele a londinerrel, lefelé bámult, a lépcsőfokokat nézte egyre. Aztán jött az a kis kanyar: egy helyen másképp áll a lépcső. Régen itt volt a padlás feljáró, amíg nem épült ki a pompás harmadik emelet. Itt ültek a sötétben azzal a szőkés lánnyal, aki kis híján tönkre tette: akkor még könyörögve, vágyva, hogy ne dobja el. Itt, ezen helyen nem volt elég bátor nemet mondani, a tűzzel játszott, ami aztán majdnem elégette.

Arra gondolt, hogy ez a Hegy, ez a Ház szinte egész élete tanúja. E falak mennyi bűnének, hibájának, örömének, emlékezetes találkozásának tanúi, sőt, életének szinte minden fontos emberével megfordult itt. Azzal a fekete hajú lánnyal is, akinek a szülei előtt itt bukott le, amikor egy ölelésre bezárkóztak a szobájába, azok meg dörömböltek őrülten... Erre az emlékképre elnevette magát! Ahogyan erre a londiner önkéntelenül hátra nézett, egyszerre magyarázólag megszólalt: "csak az emlékek". Mióta nem beszélt! Megállt, és könnyezni kezdett, majd zokogni. "Csak az emlékek..."

3.

Esett. Napok óta.

Az elmúlt három hét alatt sokat sétált magányosan, sokszor már dúdolgatva. Régen dalolós ember hírében állt. Gyerekei is szerették, amikor nótára fakadt.

Kezdett hiányozni újra a család.

Mindezt az élet jelének tekintette. Előző nap, az itt töltött idő alatt először levelet írt haza, megszólítás és aláírás nélkül mindössze két szót írt: "Köszönöm. Hiányoztok!"

Mennyi hosszú levelet írt a frontról! Mennyire hiányzott az otthon! Több, mint két év a fronton: a borzalmak völgyét most fentről, a Hegyről szemlélte. Felemelkedett. Távolabb a földtől, messze a völgytől, közelebb az éghez...

Minden napfelkeltét megnézett, kiülve arra az öreg padra, ami ugyanott van évtizedek óta a két óriás fenyőfa alatt. Minden reggel, kinyitva a zsalugátereket, mélyen tüdejébe szívta ezt a gyógyító hegyi levegőt. Minden délben lassan kanalazva a levest, próbálta újra élvezni az ízeket, az életet. Minden délután sétálva elkezdte hinni, átélni, hogy gyógyul, pontosabban a reményt ünnepelte. Vacsoránál néha engedett az őt vizslató ismeretlen lakótársak egyikének-másikának, és együtt evett valakivel, két-három udvarias, de igen visszafogott kérdést feltéve, hallgatva, figyelve asztaltársára. Ha azonban őt kérdezték, egy-egy rövid mondattal válaszolt, többször inkább kitérő választ adva.

A szállóban valahogy mindenki tudta, tapintattal, óvatosan kell vele viselkedniük. Evés közben alig merték nézni, hiszen féltek, nehogy kínos legyen számára, hogy csak egy kézzel tud enni.

Este azonban rettenetes nehezen tudott elaludni. Bár megnyugtatta gyógyuló kedélye, lassan visszatérő érzései, zsibbadtságból kioldódó érdeklődése mások iránt, a közelgő hazatérés reménye, egyszóval a benne lassan szétáradó ÉLET - de így gondolkodásának kiszáradt medrébe beáradó felismerések, kérdések, kételyek, megrohanták. Ezek között pedig leginkább egy kérdés nyugtalanította: "Mindezek után, lehet folytatni ezt az évszázadot?" Máskor pedig így kérdezte magát vagy a Hegyet: "Mindezek után hogyan lehet folytatni ezt az évszázadot?"