XVIII. Találkoztak (1989.)

1.

Régen voltak így: csak együtt. Mindig így indult beszélgetésük. Idegenként léptek egymás mellé, eleve lemondva róla, hogy elmondhatnák, megértethetnék egymással azt, amin keresztülmentek, akikké lettek, amióta nem találkoztak. Érzékenyen rezdülő lelkük, mely annyi mindent magába szívott az elmúlt időben, nem tudott megnyílni... Szagolgatták egymást most is, mint a kutyák. Aztán egyszerre, hirtelen, megérezve valami ismerőset, régit, szentet, valami Ember-szagot a másikon, a végtelenig tágult, nyílt ki a lelkük.

A nagyra nyílt kapu most is szűknek bizonyult. Nem volt elég idejük, szavuk, levegőjük, hogy mindazt egymásra engedjék, ami bennük volt, vagy amit a másik jelenlétében megérett, vagy akkor és ott megfogant.

Tisztelték egymást, nagyon mélyen, régen. Ez volt a biztos föld a lábuk alatt. Nevettek, könnyeztek, rezdültek, lelkesedtek, keseregtek most is félmondatok el nem kötött szövedékében, mégis valami egész rajzolódott ki...

Mindig eljött a pont - ezen a nehéz levegőjű nyári napon is -, amikor kimondták, ma megint nem tudnak végigbeszélni mindent, nem elég az idő... Pedig mi minden történt bennük és körülöttük ezen a nyáron...! Minden változóban volt, benne ők is... Hiába, nem állt rendelkezésükre elég szó, elég idő...

A legjobb lett volna csak csendben lenni, és együtt érzékelni a felhőket, a távolabbi városi zajt, színeket, szagokat, egymás jelenlétét. Eddig a csendig sosem jutottak el, ahhoz el kellett volna fogynia, pontosabban kiáradnia minden fontos szónak, hogy átválthassanak arra, ami a szónál is több, pontosabb, s még jobban egybekapcsol: a csendre - együtt.

Ezzel a hiányérzettel, de egyszerre mégis valamiféle teljességérzéssel, megajándékozottan búcsúztak el, mint akik már megint nem idegenek, hanem összetartoznak, szinte egyek.

2.

Mély töprengésbe süppedtek mindketten. Órákig még a találkozás ünnepében ragyogtak. Sőt, ahogy múltak az órák, egyre inkább. Mintha a rövid közelség után a távolság még közelebbiekké tenné őket egymáshoz. (Ez így zajlott mindig, hogy eljussanak megint addig, hogy újra idegenek legyenek egymásnak...)

Hány év, mennyi közös emlékeznivaló... Látták egymás küszködéseit és győzelmeit. Milyen messziről jöttek! Milyen lassan és mégis milyen szépen bontották ki gyönyörű szárnyaikat...!

Milyen más anyagból készültek, mennyire nem hasonlítottak... Milyen más pályát jártak végig. Mégis összekötötte őket valami belső lobogás, ami hol bevitte őket a világba, vagy adni tudtak belőle, hol pedig éppen végtelenül idegennek érezték magukat ebben a világban.

Gabor nyitott volt a világra, a társaság, az élvezet, az áradás természetes része volt. Sokszor aztán mélyen átélve tulajdonképpeni magányát, soha-meg-nem-értettségét, kimenekült, és békességet, csendet keresett.

Csongor épp fordítva: végtelen magányából, az egész elvetemedett világ vállára terhelődő keserű fájdalmából, belső didergő bizonytalanságából kiszakadva, kiküzdve magát elindult a világ felé... Mindketten adtak magukból, adni akartak - valami felső-belső indításból, aminek nem voltak uraik.

A szavakon túl, de még a Csend előtt volt egy nagy közös nyelvük. Ezen a nyelven kérdezték, ihlették, tréfálták s hökkentették meg egymást. Ez a nagy közeg kifolyt ujjaik között az elmúlt évek kényszerei, feladatai közepette. Bár alapvetően más kihívások feszítették érzékeny idegzeteiket, de értették egymás világát, ismerősen mozogtak egymás díszletei között.

Mindezekbe merülve mégiscsak zenészek maradtak örökké. Az egyik, ahogy tanárként emberekkel foglalkozott munkájában, s ebben mégis dallamokat írt, összecsengést, harmóniát keresett. A másik, ahogyan táncos lett, testével is folyton zenélt, precízen, mégis szabadon. Ahogy annak idején nagy közös nyelvükön, a zenében, beszélgettek és alkottak.

Az együtt töltött két órára is úgy gondoltak most is vissza, mint akik egy titokzatos, misztikus koncertet adtak, de csak egymásnak - Isten nagy szabadság ege alatt.

3.

Az élet több kell legyen annál, mint amibe szorítva küszködték át a mindennapokat - amiket egyébként nagyon szerettek. Helyükön voltak mindketten. Szerették a hétköznapok biztonságot adó apróságait, szokásaikat, munkájukat, otthonukat, feleségeiket, gyermekeiket. Mégis: "csak ambivalens érzések vannak" - állapították meg éppen e legutóbbi találkozásuk alkalmával. Érezték, valami nagy még bennük mozog, valami még előttük van, hogy eljön az idő, amikor azon a régi nagy közös nyelven újra szólni tudnak egymásnak, együtt másoknak.

Mi mindent láttak, éltek át, olvasztottak magukba. Mi mindennel találkoztak önmaguk belső titka felé megtett úton. Mennyire más lesz majd mindezek után beszélni azon a nyelven...!

Megbeszélték, hamarosan találkoznak. Egy egész napot... Majd most lesz idő rá... Egyszerre hitték is, s tudták, megint hosszú hónapok, tán egy év is, mire újra beléphetnek egymás lelkének szentélyébe, újra átélve a teljes találkozás lehetetlenségét, örökké csak vágyva azt, fogadkozva, de soha be nem töltve, álmodozva, hogy majd egyszer...

Az ünnep után hétköznapok jönnek.