XX. Integettek (1999.)

Integettek, úgy egyszerűen, tele szeretettel, és teljesen egy ritmusban. Hatvannyolc év alatt már elhagytak minden egyénieskedést, egybeolvadt lényük. Talán a szívük is egyszerre dobogott. Ahogy távolodott a háztól a jól ismert úton, továbbra is maga előtt látta őket.

Legjobban a öregúr foltos arca maradt meg Gáborban - ezeket magában halál-foltoknak nevezte máskor, de most ezt elhessegette magától, s azt kívánta, bárcsak találkozna még ezzel a szépen nyírt bajszú, sokat tudó öreggel és kedves, sokbeszédű, csontos feleségével. Mulatságosnak találta, hogy az aszalt gyümölcsök jó íze jutott eszébe róluk, amikor a buszmegállóba ért.

"Szemerkél az eső" - mondta búcsúzáskor a kisöreg. Ez a szó sosem jutott volna eszébe, csak az, hogy amikor itt vár a buszra, szinte mindig szakad az eső.

Halott öregjeire gondolt... Már nem kérdezheti őket. Mennyi történetet őriznek ezek az öregek. Igen, most úgy érezte, szüksége van ezekre a történetekre ("ezek nem anekdoták voltak, ezek így történtek" - mondta lassan és komolyan előző este a vacsoránál, felemelt mutatóujjal Völgyi-Fehér Gyula).

Vajon miért utálja az ember fiatalon a ráérősen mesélő öregeket hallgatni? Amikor pedig már érdekelné az efféle trakta, azon veszi észre magát az ember, hogy ő maga is öreg, s hogy már ő traktál másokat emlékeivel, tanulságaival...

Tegnap az egész üdülő Gyula bácsit hallgatta - s ahogy komoly arccal, sajátos humorával mesélt, mindenki nevetett, mint egy gyerek, és közben mélyen megrendülve, csillogó szemmel révedt el a régi idők felé.

Ahogy visszagondolt erre az estére, gondolatban szobrot állított Völgyi-Fehér Gyula nyugalmazott tanárnak.

2.

Ahogy a buszon szedegette össze az elmúlt három gondtalanul eltöltött nap emlékeit, eszébe jutott, ahogy Nelli néni megköszönte az üdülővezetőnek a lehetőséget, hogy férje szót kaphatott. Ahogy beszélt férje betegségeiről, romló kedélyéről, egyszerre tűnt egy gondos kívülálló irgalmas nővérnek és ugyanakkor párja bolond, bódult szerelmesének. Szép volt egyszerűen ez az öreg, sovány, a vénkortól eltúlzott vonásokkal karikírozott idős hölgy.

Kiszámolta, ha Gyula bácsi kilencvenegy, akkor kilencszáznyolcban született. Felesége négy évvel volt nála fiatalabb. "Mi mindent éltek ezek végig...! Milyen nehéz lehet, hogy már senki nem érti igazán emlékeiket, mert a kortársaik nagy része már mind a sírban volt."

Mikor ezen studírozott, meghökkenve állapította meg, hogy már lassan két nemzedék nőtt fel, akik nem értik az ő emlékeit. "Csak az érti, aki ezt átélte!" - legyintett egy története után tegnap az öreg. Akik hallgatták, átlagban hetvenéves hajdani pedagógusok, pár percre fiatalnak érezhették magukat az agg mesélő legyintésére. "Minden relatív..." - gondolta magában Gábor.

Ahogy ezen hirtelen elvigyorodott, meglepődve mondta ki magának: tulajdonképpen jól érezte magát az öregek között...! Valahogy újra olyan reményteli ifjú titánnak érezhette magát társaságukban. Meglepte az a komoly érdeklődés, ahogy az idősek felé fordultak. Ennek a csúcsa maga Gyula bácsi kérdése volt, aki megkérdezte a nevét, valódi figyelemmel közeledve, mint akinek a neve még egyszer fontos lehet. Mivel szinte teljesen süket volt, még egyszer megkérdezte - ebből tudta meg, ő, a fiatal névtelen, hogy ez a szakkönyvek sokaságát író nagynevű ember, tényleg kíváncsi a nevére: jelentőséget tulajdonít neki.

Egyébként, amikor a süketségéről beszélgettek egyik reggeli alkalmával, próbálva megláttatni a dolog jó oldalát, némi erőltetett humorral, azzal "bíztatta meg" a siket bácsit, hogy jó neki, ő legalább tud csendben lenni, és micsoda kincs az manapság. Bár az öreg nem sértődött meg, sőt maga is alátámasztotta egy aprócska történttel, mégis valahogy úgy érezte, rosszul reagált, nem értette meg, milyen nehéz "kimaradni", szájról olvasni, visszakérdezni, vagy úgy tenni, mintha mindent értene az ember.

Ez a gondolatsor újabb kellemetlen érzést szült benne: megijedt az öregségtől. Eddig csak önmaga vagy szerettei elmúlásától rettegett, de most maga az öregség borzongatta meg... Pedig kívülről jópofának, kifejezetten kedélyes kis társaságnak tűnt ez az ötvenegynehány leharcolt öreg pedagógus. Mégis szánta őket. Ahogy elbúcsúztak egymástól, az időseknek azzal a józanságával, hogy "talán még jövőre", meg "ha még élünk"... Beleremegett a szíve, ahogy visszagondolt rájuk.

Igen, ahogy integettek, az olyan nagyon különös volt - már csak páran maradtak, várva a gyerekeiket vagy unokáikat, akik autóval majd hazaviszik őket...

3.

Tömegek zötyögtek a nyugatról kiszuperált hangos, de viszonylag kényelmes buszon. A mellette ülő termetes asszony - azok közül való, akik mindent megtesznek azért, hogy jóval fiatalabbnak látszanak - olyan bántóan tört be abba a világba, amit ez a néhány nap felépített benne, amit próbált most emlékezve, újraélve jól bevésni lelkébe.

Véletlen hozta, hogy épp a nyugdíjas pedagógus hétre sikerült pár napra helyet foglalnia kedves üdülőjében. Mint fiatal tanárt körbevették szeretetükkel. Amit igyekezett ő is meghálálni. Könnyű volt örömet szerezni nekik, elég volt egy mosoly, egy kedves szó, egy kurta mondat, amiben tiszteletét kifejezve amazok úgy érezhették: még érnek valamit.

Nem tudta átkapcsolni lelkének képernyőjét, szüntelen Völgyi-Fehér Gyula arca vetült elé, mellette szorosan madáralkatú feleségével, Nelli nénivel... Vele maradnak, és ő velük, a bíztatást és a reményt adva egymásnak.